Vöric kalandjai: 4. Az erdei ismerősök, 5. Az életmentő cica

Vöric kalandjai: 4. Az erdei ismerősök, 5. Az életmentő cica.

4. Az erdei ismerősök

A kiserdő egyik árnyas fája alatt hatalmas lapulevelek hajladoztak az enyhe szélben. Ide kucorodott be Vöric egy kis szunyókálásra. A halk zümmögés, döngicsélés hamar elálmosította. Álmában otthon volt a mamája mellett a két húgával együtt. Arra riadt, hogy valami vagy valaki finoman bökdösi az oldalát.
– Ébresztő! Miért vagy itt, hiszen te nem tartozol ide?! – kérdezte tőle a szuszogó, tüskés állat.
Vöric nem tudta, kivel van dolga. De az ismeretlen barátságosan kérdezte, ezért felbátorodva válaszolt.
– Eltévedtem, elfáradtam. Haza akarok menni, de nem tudom, merre induljak – nyávogta.
– Az biztos, hogy ebben az erdőben nem laknak ilyen állatok, mint te vagy, legfeljebb hasonló színűek szaladgálnak a fákon. Te is tudsz ugrálni fent a fák lombjában?
– Mi nem szoktunk fára mászni a mamámmal.
– Akkor nem lehetsz mókus – nyugtázta a sün. – Vissza kéne menned az emberek közé, ők biztosan tudják, hogy ki vagy és hol lakik a mamád. Látod, arra ritkábban vannak a fák, ott kezdődik az út, ami visszavisz az emberek közé. Az úton nagyon gyorsan menj át, és ha valaki bántani akar, gömbölyödj össze, hogy a tüskéidet is lássa a támadód. Bár ahogy elnézlek, nem igen látom a tüskéidet. De most már mennem kell, mert hallom a testvéreim füttyjeleit – azzal elindult az erdő belseje felé.
Vöric végigmérte magát és megállapította, hogy rajta nincsenek tüskék, mindenhol finom puha vörös szőr borítja a testét. Talán csak a lábai végén vannak valami hegyes dolgok. „Ja, azok a karmaim” – emlékezett vissza arra, hogy anyukája hogyan élesítgette a sajátjait. „Ez a mi legfőbb fegyverünk” – szokta mondogatni kölykeinek a cicamama.
„Kopp!”, egy éles koppanó hangot hallott és enyhe fájdalmat érzett a feje búbján. „Kopp!”, jött a második találat, ez sem volt kellemes. Felnézett a magasba, ahonnan a dobások érték. Rögtön meglátott egy vidáman figyelő barna szempárt, és a sajátjához eléggé hasonlító vöröses bundát.
– Akarsz velem labdázni? – kiáltotta le Vöricnek a kis vörös mókus. – Miska vagyok, hát te ki vagy?
– Én egy eltévedt cica vagyok. Lehet, hogy mi rokonok volnánk? A színünk majdnem egyforma.
– Talán távoli unokatestvérek vagyunk. De ha feljönnél hozzám, jobban megnéznélek. Csak azt látom, hogy a bundánk színe hasonló, de semmi több.
Vöric nem sokat gondolkodott, megpróbálkozott a fáramászással. Sajnos nem sok sikerrel, minden próbálkozásnál visszahuppant a földre.
– Várj, leszaladok hozzád én – kiáltotta le az újdonsült ismerős. Azzal már ott is termett a cica előtt. Barátságosan nyújtott felé egy mogyorót. – Ezzel labdázhatunk, de ha éhes vagy, meg is eheted.
A kiscica hiába akarta megenni, bizony ez nem az ő fogának való falat volt.
– Most már látom, hogy nem vagyunk rokonok – így a mókus – hiszen nem szereted a mogyorót, és a farkad sem olyan, mint a miénk. Szerintem haza kéne menned, mert te nem vagy idevalósi – javasolta Miska.
Még egy kicsit gurigáztak a mogyoróval, aztán Miska elunta magát, elköszönt Vörictől, és irány a susogó lombok.

5. Az életmentő cica

– Segítség, segítség! – jött valahonnan egy vékony kétségbeesett hangocska. A kiscica hegyezte a fülét, aztán elindult a hang irányába. Ágak, szúrós bogyók között jutott egyre közelebb a segélykérőhöz. Meg is pillantotta a pici piros állatkát, aki egy csillogó, vékony szálakból szőtt háló közepén kapálózott.
„Nini, hiszen ilyen állattal már otthon is találkoztam, de az röpködni is tudott.” – jutott eszébe egy emlékkép.
– Miért nem repülsz el? – tudakolta a katicától.
– Repülnék én, de beleragadtam Pepi hálójába. Segíts, kérlek, szabadíts ki! Te hatalmas és erős állat vagy, biztosan elbánsz ezzel a pókhálóval.
Vöric óvatosan nyúlt a háló felé. Nem tudta, mire számíthat, ha hozzáér. Azon kívül, hogy a háló elszakadt és rátapadt a mancsára, nem érzett semmi rosszat. Így már bátrabban szaggatta a pókhálót, egészen addig, míg a katica ki nem pottyant a közepéből.
– Hú, ez meleg helyzet volt! – rebegte a pöttyös bogárka, majd megtornáztatta a lábait és a szárnyait. – Kató vagyok, és láttam már ilyen állatot, mint te vagy. De nem itt az erdőben, hanem az emberek körül.
Azzal töviről-hegyire elmeséltette Vöriccel elkóborlásának történetét. Sajnálta a cicát, hogy nem talál haza, és mindenképpen segíteni akart neki az életmentésért cserébe.
– Ha gondolod, kivezetlek az erdőből – ajánlotta fel. – Aztán majd érdeklődöm a barátaimnál, hátha kiderül, hogy melyik házban laksz – azzal már fel is emelkedett a macska feje fölé.
Lassan röpködött, néha megpihent, hogy a fáradt cica utolérje. Ahogy ritkultak a növények, egyre világosabb is lett. Egyszer csak ott voltak az erdő széli útnál, ahol Kató elköszönt Vörictől, aki az út szélén sétált tovább a falu irányába. A csendet hirtelen surrogás és gyerekbeszéd törte meg. A cica megijedt, jobbnak látta újra elbújni egy sűrű bokor alá.