Bátorság, Vica!

Bátorság, Vica!.

Az erdőszéli Fecsegő-forrás közelében éldegélt családjával együtt Cickány Vica, a kis vízicickány. Szülei és testvérei mind kiváló cickányok voltak, remek úszók és kitűnő vadászok hírében álltak. Vica azonban nem követte példájukat, ő bizony nem merészkedett a Fecsegő-forrásból induló Locsi-patakba, ahogy ezt a többiek tették. Félt. Mégpedig mindentől: a hidegtől, a vízi növényektől, a többi vízben élő állattól, a víz csobbanásától, szóval tényleg mindentől.

Egy helyen érezte magát biztonságban, az öreg bodzafa tövében. Szeretett itt szunyókálni, míg a többiek jól érezték magukat a hűs patakban. Kevés barátja volt, mert nem értették, hogy vízicickány létére miért nem tart velük. Sokan ki is csúfolták, játszani sem hívták. Bodza néne és az ágain pihenő szitakötők azonban türelmesen meghallgatták Vica panaszait, vigasztalták. A szitakötők gyakran tartottak neki repülési bemutatót. Ez igazán tetszett neki. Nagyokat sóhajtozva gondolta ilyenkor: „Bárcsak inkább szitakötő lehetnék!”

– Te bizony nem lehetsz szitakötő, hiszen szárnyaid sincsenek! Ne álmodozz lehetetlen dolgokról! – tanácsolta neki Szidi a lila szitakötő. – Inkább gyakorold a cickánytudományokat! Aztán majd szerzel barátokat, meglásd!

Vica ezen hosszan gondolkodott, és mivel Bodza néne is igazat adott Szidinek, megfogadta, hogy délután elkezdi az úszásgyakorlást.

Így is lett. Keresett egy olyan partszakaszt, ahol senki sem tartózkodott, és óvatosan beleereszkedett a hűs patakba.

– Bátorság, Vica! Nem lesz semmi baj! – csobogta neki Locsi-patak.

A kis cickánylány ezen felbátorodott és óvatosan egyre beljebb merészkedett a vízbe. Aztán egy határozott mozdulattal elrugaszkodott a meder aljától és siklani kezdett az ezüstösen csillogó hullámok között. Egyre bátrabban és gyorsabban, sőt mélyebbre merészkedve úszkált.

– Igazat súgott nekem, Locsi! – örvendezett Vica.

Miközben a hűs vizet szelte, megcsodálta a víz alatti világot – a csillogó köveket, az apró szivárványos halacskákat. A hajladozó vízinövényeket varázslatosnak találta.

A hosszas gyakorlás után Bodza néninél pihente ki magát Vica.

– Köszönöm, hogy biztattatok! – hálálkodott a szitakötőknek és a bodzafának is. – Mégiscsak a vízicickányoknak a legjobb a világon! – örvendezett Vica. – Kérlek tartsátok titokban, hogy milyen bátor lettem, szeretném anyáékat meglepni ezzel!

A következő vasárnapra hirdették meg a vízicickányok vizesbajnokságát. Vica testvérei mind beneveztek a versenybe – volt, aki műugrásra, hosszútávú úszásra, vízilabdára, búvárkodásra, vagy vízibalettre jelentkezett.

A verseny napján meglepődve látták Cickányék, hogy Vica is az indulók között van. Anyukája aggódva kérdezgette kislányát.

– De Vicám, te eddig nem sokat voltán vízben, hiszen mindentől féltél. Hogyan akarsz így elindulni a versenyen?!

– Tudod, anya, rájöttem, hogy vízicickánynak lenni a legjobb dolog a világon! Egy kicsit gyakoroltam is titokban. Majd meglátod, hogy én is milyen ügyes vagyok, csak szurkolj nekem, kérlek!

A hosszútávú úszás rajtjához sorakozott fel Vica is, ami a Fecsegő-forrásnál volt. Egészen az öreg bodzafáig kellett úszniuk a versenyzőknek. Vica minden bátorságát és erejét beleadta a versenybe, mindenkinél gyorsabban, ügyesebben siklott a patakban. Aztán a bodzafánál elsőként dugta ki orrocskáját a vízből. Csak úgy potyogtak rá az apró fehér bodzavirágok, amiket a szárnyaikkal tapsoló szitakötők levertek Bodza néne ágairól. A sok gyakorlásnak meglett az eredménye, mert Vica nyakába akasztották a győztesnek járó sárga boglárkákból font koszorút.

Cickányék boldogsága, büszkesége leirhatatlan volt, hiszen Vica félelmei elmúltak, így most már ő is velük töltötte minden idejét. A kis vízicickányok pedig önfeledten úszkáltak, vadásztak naphosszat szüleik nagy örömére.