Vöric kalandjai: 9. Elsősegély, 10. Csatatér Emiéknél

Vöric kalandjai: 9. Elsősegély, 10. Csatatér Emiéknél.

9. Elsősegély

– Szegény Vöric! Mi történt veled tegnap, hogy nézel ki? – simogatta az ölében lapuló, ijedt macskát Emi. – Anya, légy szíves, hozzál ollót, meg fertőtlenítőt is!

Anya és lánya együttes erővel látták el a kis csavargó sérüléseit. Megtisztogatták a sok pókhálótól, kisollóval vágták le a szőrére tapadt bogáncsokat. Fertőtlenítették a lábain lévő karcolásokat, horzsolásokat. Végül a feje búbján lévő púpról is lemosták a rászáradt vért.

– Még jó, hogy a fertőtlenítő pont olyan színű, mint a cica szőre. Így legalább nem lesznek rajta foltok.

A kismacska egyre bátrabban tűrte az emberek gondoskodását. A simogató, puha kezek megnyugtatták, a tisztogatás is jól esett neki. Otthon anyukája szokta rendben tartani a bundáját, most megengedte ezeknek az embereknek, hogy törődjenek vele. Főleg a kisebbik ember – akinek olyan színű a fején a szőr, mint az ő bundája – bánt vele nagyon kedvesen. Emlékeztette az anyukájára.

– Reggeli után átjöhetnek a fiúk, és a nyulat is hozhatják, nem bánom – mondta Eminek az anyukája.

10. Csatatér Emiéknél

Emi apukája is beleegyezett, hogy befogadják Vöricet, miután látta, hogy a lánya milyen lelkesen foglalkozik a kismacskával. Munkába menet megígérte a „lányoknak”, hogy érdeklődik, nem keres-e valaki egy elveszett vörös kiscicát a faluban. Az apuka postás volt, így igazán sok embert ismert. Aggasztotta is ez Emit, félt, hogy előbb-utóbb kiderül, kié az ő cicája.

Anya eközben megetette, majd kitolta a teraszra Benit, aki Emi kisöccse volt. A lányát megkérte, hogy egy kicsit tologassa a babakocsit, amíg ő rendet tesz a lakásban. Azt azonban megmondta, hogy a cica nem mehet a babakocsi közelébe. Még a kezét is meg kellett mosni Eminek, mielőtt a babakocsihoz ért.

Eközben a dobozában pihengető Vöric fél szemmel figyelte a teraszon a fejleményeket. Mindkét szemét tágra nyitotta, amikor a kisbabát kihozta az anyukája. Ilyen apró embert még nem látott soha. Tetszettek neki a kis kalapka alól kibukkanó világos vöröses hajtincsek, meg a baba vékony gőgicsélő hangocskája. Közben a kisfiú is észrevette Vöricet és apró kezeivel felé integetett.

– Nem szabad, Vöric! Nem jöhetsz Beni közelébe, ő még nagyon kicsi a cicázáshoz!

Így hát Vöric visszabújt a dobozába és álomba szenderült. Emi közben szorgosan húzogatta előre-hátra Beni babakocsiját. A kisbaba – talán a cicától is kedvet kapva – hamar elszenderedett.

Emi csak erre várt. Gyorsan beszaladt a szobájába, felkapta a puskáját és a töltényeket, újra visszaszaladt az őrhelyére, az „alvóbabákhoz”. Tegnap a fiúkkal megegyezett egy jó kis lövöldözős játékban. Még a télen kapta a szivacslövő fegyverét, céltábla is volt hozzá. A szobájában szokott apával versenyezni. Egyre többször nyerte meg a versenyt, a sok gyakorlásnak köszönhetően.

Emi polcain ott sorakoztak a szebbnél szebb babák is, szerette is őket, de hát a legjobb barátai – Marcell és Máté – ezekkel nem szívesen játszottak. Barátnői pedig a falu másik végében laktak. Így kénytelen volt a fiús játékokkal is megbarátkozni, ha nem akart egyedül ücsörögni a szobájában. Különben is előbb-utóbb jók lesznek Beninek ezek a játékok.

Közben megérkeztek a vendégek. Elől Peti a kék nyúlketreccel, mögötte a felfegyverkezett Marci és öccse. Az alvó kisfiút látva elcsöndesedtek a fegyveresek. Aztán a másik szunyókálót is észrevették a terasz sarkában.

– Szerencséd van, Vöri! Nem gondoltam, hogy valaha előkerül ez a kis vöri cica – jegyezte meg Marci.

Emi anyukája végzett a benti rendrakással, óvatosan betolta kisfiát a nappaliba, a nagyoknak pedig meghagyta, hogy vigyázzanak egymásra, a kisállatokra és a virágágyásokra is.

    A nyuszi ketrecét letették Vöric doboza közelébe, aztán megbeszélték a játékszabályokat. Peti elmesélte a többieknek, hogy milyen jókat szokott csatázni, meg célba lövöldözni a legjobb barátaival, Levivel és Lívivel a hatodik emeletről. Ő a nyolcadikon lakik, így sokszor mennek egymáshoz játszani. Az ikrek osztálytársai is voltak, szívesen foglalkoztak a nyuszijával is.

   Miután felvették a védőszemüvegeket, két csapatra oszlottak, majd kezdődött a lövöldözés. A gyerekek össze-visszaszaladgáltak az udvarban, a kertben és hangosan csettegtették a szivacslövőiket. Hogy milyen szabályokat követtek, azt Emi anyukája nem tudta megállapítani, amikor az ablakból figyelte a csata kimenetelét. Azt azonban szomorúan nyugtázta, hogy néhány tulipán áldozatul esett a harcban. Közben a két kis állat megszeppenten figyelte a gyerekek „játékát”.