Zöldi a tavirózsa levélen

Zöldi a tavirózsa levélen.

            A város szélén egy nagy tóban élt családjával együtt Zöldi a béka. Esős időben a nád közé épített házukba húzódott, de ha kisütött a nap folyton a parton ugrándozott, csak estefelé tért haza.

            Történt egyszer, hogy annyira belefeledkezett a nézelődésbe, hogy túl messze ment a tótól, ráesteledett, és a sötétben nem talált vissza. Már éppen úrrá lett rajta a félelem és a szomorúság, mikor egy pirosra festett kerítés elé ért. Bepillantott a rácsok között, és meglátott egy kicsiny kerti tavat. Bepréselte magát a résen, és a vízhez ugrált. Annak közepén, egy tavirózsa levelén megvetette az ágyát, és hamarosan elnyomta az álom. Az ébredező napsugarak megcsiklandozták a hátát, arra gondolt, hogy egy gyönyörű nap áll előtte, és jóleső érzéssel nyitotta ki a szemét. Ekkor azonban megpillantotta az ismeretlen tavat, a tavirózsát, melynek levelén elszunnyadt, és eszébe jutott, hogy tegnap este eltévedt.

– Azonnal haza kell indulnom! Talán most megtalálom az arra vezető utat! – mondta halkan. Bármennyire is suttogott, egy aranyhalacska meghallotta. Odaúszott hozzá, és barátságosan megszólította:

– Örülök, hogy itt vagy! Erre ritkán jár vendég, mesélj, nekem kérlek, mondd el, honnan jöttél! – mondta.

Zöldi megcsodálta a szép arany pikkelyeket, és a kedves beszéd hallatán teljesen megnyugodott. Így felelt:

– Egy nagy tóban élek, reggel elindultam, és sötétedéskor vettem észre, hogy eltévedtem. Szerencsére megláttam, hogy nálatok van bőven hely, és itt aludtam. Most azonban indulok haza, mert vár a családom!

Az aranyhalacskát érdekelte, hogy milyen az a nagy tó, ahol Zöldi él, hol van a házuk, és merre szokott sétálni. Egyfolytában kérdezősködött, így a kis béka még délben is válaszolgatott neki. Mikor már nagyon korgott a gyomra, így szólt:

– Ne haragudj aranyhal, most mennem kell. De vissza fogok hozzád térni, mert a nagy tóban rengeteg hal él, de még soha egyetlen egy sem volt kíváncsi rám, úgy, mint te. Néhányszor én megszólítottam őket, de meg sem hallották a nagy tömegben. Nincsenek barátaim, ezért indulok útnak minden reggel, élvezem a sétát, a környéket, de magányos vagyok. Otthon a családommal tudok csak beszélgetni.

– Értelek, és én nem is vágyom a nagy tóba! Menj Zöldi haza, üdvözletem küldöm a családodnak! Visszavárlak! – búcsúzott el az aranyhalacska.

Zöldi bár jól érezte itt magát, de tudta, hogy már aggódnak érte a szülei, ezért elindult hozzájuk. Út közben evett egy keveset, majd megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a világosban jól tud tájékozódni. Estére hazaért. Az apukája a parton várta, és mikor meglátta, azonnal kiáltott az anyukájának, hogy ne aggódjon, mert Zöldi épségben megérkezett. A nád között épült házukban kifaggatták arról, hogy merre járt. Mikor meghallották, hogy egy barátságos, békés kis tó fogadta őt be, ahol egy kedves aranyhalacska is él, teljesen megnyugodtak, hogy tulajdonképpen nagyon jó helyet talált magának éjszakára.

Teltek-múltak a napok, és a nagy tó partjára rengeteg ember érkezett. Jó idő lett, még este is lehetett fürdeni, így a békacsaládnak nem maradt egy perc nyugta sem. Vágytak a csendre, a békességre. Ekkor Zöldinek eszébe jutott a piros kerítés, a kis tó, a tavirózsa és az aranyhalacska. Egy zajos éjszaka, mikor nem tudtak aludni, így szólt:

– Holnap elvezetlek benneteket a kis tóhoz, a tavirózsa levelein hárman is elférünk, ott kipihenhetjük magunkat!

– Rendben van! Azt hiszem, nagyon ránk férne! – felelte az apukája.

Eljött a reggel. Korán elindultak, gyorsan haladtak Zöldi nyomában, aki gyakorlottan ugrált a kis tó felé, hiszen ismerte az utat. Mikor megérkeztek a piros kerítéshez, mindannyian bebújtak a rácsok között, és hamarosan észrevették a kis tavat, rajta a tavirózsával. Elfoglalták a helyüket annak levelein, és szinte azonnal elaludtak. A zöld levél úgy ringatta őket, mintha egy bölcső lenne, lágyan és nyugtatóan.

Az aranyhalacska boldogan vette tudomásul, hogy vendégek érkeztek. Sokszor kidugta a fejét a vízből, de nem költötte fel őket, hiszen látta, hogy nagyon fáradtak. Egy óra múlva Zöldi felébredt. Eszébe jutott az aranyhalacska, és így szólt:

– Megérkeztem hozzád aranyhalacska, gyere beszélgetni!

A hívó szóra a halacska azonnal ott termett.

– Nagyon vártalak! Látom, elhoztad a szüleidet is! – mondta.

Mire Zöldi szülei felébredtek, addigra ő mindent elmesélt a nagy tó körüli tömegről és a zajról. Az aranyhalacska megértően bólogatott.

– Maradjatok itt egész nyáron! – hívta a békacsaládot. Zöldi és szülei örömmel elfogadták a meghívást.

A napok nyugalomban, csendben, de tartalmasan teltek. Megismerték a tóban élő halakat, és a tó körüli fán daloló madarakat. Ugráltak a nyíló virágok között, napoztak a part köré rakott köveken, rengeteget társalogtak az ott élőkkel, figyeltek és vigyáztak egymásra.

Néhány hét elteltével hiányozni kezdett az otthonuk. Zöldi így szólt:

– Menjünk haza, és tanítsuk meg a nagy tóban élőket arra, hogyan kell egymásra figyelni!

A szülei egyetértettek vele. Elköszöntek a kis tóban élőktől, és estére otthon voltak.       Megszólították a kicsi halakat, akik először nem figyeltek rájuk, de ők nem adták fel, és egy szép napon elérték, hogy meghallgassák őket. Innentől pár nap elteltével a barátaikká lettek. Az éjszakai zajok ellen semmit sem tehettek, ezért elhatározták, hogy amíg a nyaralók ott vannak, addig a tó közepén kikötött csónakban alszanak. Több békacsalád is így döntött, és a csónak megtelt a rokonaikkal, akikkel elalvás előtt minden nap megbeszélték a dolgaikat.

Nem felejtették el a kis tavat sem, gyakran visszatértek az aranyhalacskához, aki mindig boldogan látta őket vendégül a tavirózsa levelein.