Barion Pixel

1. rész A váratlan vendég


http://mocorgohaz.hu/

 
1.  rész
MÉG DERMESZTŐ HIDEG VOLT ODAKINT. A fákon tucatjával lógtak a jégcsapok, az erdei kis patak nem csörgedezett, némává vált. A hó belepett mindent, még a picinyke odú ajtaját is. Még ha ki is akart valaki jönni, akkor sem sikerült volna ne...

Kép forrása: Madarász Nóra

 

1.  rész

MÉG DERMESZTŐ HIDEG VOLT ODAKINT. A fákon tucatjával lógtak a jégcsapok, az erdei kis patak nem csörgedezett, némává vált. A hó belepett mindent, még a picinyke odú ajtaját is. Még ha ki is akart valaki jönni, akkor sem sikerült volna neki, csak igen nagy munkával. Csend ült ki a tájra. Mindenki, aki csak tehette, bent volt a házikójában. Így volt ezzel a mormota család is.

Anyus megszokta, így már rég fent volt és tevékenykedett a konyhában. Apus is elfoglalta magát, elővett a polcról egy régi, családi könyvet és bebugyolálva, hintaszékében azt olvasgatta. Néha tett a tűzre néhányat a hét elején behozott és már megszáradt fából. Kellett is, mert szüksége volt a családnak a jó melegre, ha már ez a tél ilyen hideggé vált. A kölykök bent aludtak még a jó meleg takaró alatt, de már nem sokáig, mert Anyus finoman illatozó reggelije hamar áthatotta a piciny odút. Nem volt túl tágas ugyan, de a mormota család nagyon praktikusan belakta. Sok idő volt, amíg lakhatóvá tették a régi, megörökölt lakhelyet, míg megtaláltak és elkészítettek minden bútordarabot. Különösen nagy odafigyelés kellett a télre való felkészüléshez, mert tudták ilyenkor csakis arra számíthatnak, amit még a szép és jó időben összegyűjtögettek maguknak.

Most már elmondhatjuk, hogy elérkezett a reggel a mormota család minden egyes tagjának. A kölykök, amikor kinyitották a szemüket, első dolguk az volt, hogy kinézzenek az ablakon, vajon változott-e az időjárás. Egymás köszöntése után hamarosan meg is beszélték, az aznapi tervüket.

- Te Zoé! Mi lenne, ha ma megkérnénk Apust, hogy menjünk ki és építsünk egy hóembert? – kérdezte Gege.

- Tudod, hogy milyen nehéz kimenni az ajtón, hiszen teljesen eltorlaszolta a hó?

- Igen, igaza van Gegének, menjünk ki! Majd segítünk Apusnak ellapátolni a havat – lelkesedett Ari.

Kiugrottak az ágyból és már siettek is a szüleikhez, hogy megbeszéljék velük a nagy ötletet. Meglepetésükre, Apus igen hamar beleegyezését adta, de csak egy feltétellel:

- Csak akkor megyünk ki, ha tényleg segíttek eltüntetni a torlaszt az ajtóból! - támasztotta feltételnek Apus.

- Most pedig irány a reggeli! Mindenki asztalhoz! – sürgette Anyus a családot.

A gyerekek örömmel ültek le és igazán nem esett nehezükre megenni az Anyus által mindig olyan finomra sikerült reggelit. A meleg tea mézzel pedig csodálatos ízű volt ezen a hideg reggelen.

Hamarosan beöltözött a család a nagy munkához: meleg alsó, felső, kabát, csizma, sapka, sál és az elmaradhatatlan kesztyű. Neki is láttak a feladatnak.

- Figyelem, nyitom az ajtót háromra! Egy, kettő, hááá-rom! – szólította meg Apus a családját.

És csak úgy bezuhant egy nagy adag hó. Anyus máris elkezdett lapátolni, aztán Apus kijjebb ment és hol jobbra, hol pedig balra hányta a havat, hogy minél előbb kialakíthassa az utat a szabadba. A kölykök a kis lapátkájukkal mögötte haladtak nagy szorgalommal. Nem is gondolták, de elég hamar sikerült is egy jókora járható utat kivájniuk az udvarukon. Mikor a kerítéshez értek hirtelen meglepetés érte őket, egy ugyanolyan úttal találkoztak, mint az övék. Rájöttek a szomszédban is hasonlókat terveztek erre a mai napra. Nagy volt ám az öröm, mikor a hetek óta nem látott kis pajtásokkal találkoztak össze a mormota kölykök.

- De jó, hogy már látjuk egymást! – ujjongtak örömükben.

- Építsünk egy nagy hóembert! – javasolta máris Gege.

- Jó, jó! – egyeztek bele örömmel a többiek.

Először csak egy kis hógolyót kezdtek el görgetni a lányok, aztán a fiúk, aztán megint a lányok és ismét a fiúk. Egész jól gömbölyödött már a hóember első labdája. Mikor kész lett egy olyan helyre gurították el, ahonnan majd mind a két család az ablakból jól fogja látni. Egy kis pihenő után folytatták a második labdával.

- Ez lesz a hasa! – állapították meg vidáman.

- Milyen nagy! – viccelődött Beni a szomszéd mormota kölyök.

- Ilyen hidegben kell is a nagy pocak. – védte meg Rácsi.

- Tudjátok mit? Én szerzek bentről néhány szenet a gombjainak, répát az orrának és egy fazekat a sapkájának! – mondta Dodó.

Már gurígatták is az elkészült középső részt a helyére.

- Apus, tudnátok segíteni, mert ezt túl nehéz feltenni? – kérték együtt a mormota kölykök az apukák segítségét.

Az apukák abbahagyva a lapátolást háromra fel is emelték a hóember pocakját.

- Hát ez kész, majd szóljatok a fejénél is!

Az idő komorrá vált: feltámadt a szél és egyre sötétebbek lettek a felhők. Látszott, hogy nagy vihar készül. A szülők sürgették magukat és a gyerekeket is. Anyus és Apus befejezték a hólapátolást és sürgősen elkezdték feltölteni bent, a fűtésre váró fák helyét. A szomszéd szintén, felkészült a nagy viharra.

A kölykök sietősre vették a munkát, így nagyon hamar el is készültek a hóemberük harmadik labdájával. Az apukák ezt látva nem is várták meg a segítség kérést, már mentek is, hogy feltegyék a két család hóemberének a fejét. Volt ám nagy öröm, amikor helyre került.

Dodó nagy sietve szétosztotta a széndarabokat, így lettek meg a szemei és a gombocskái. A répa orrot a lányok, a nehezebb lábast a fejére, pedig a fiúk vállalták be.

- Már csak a keze hiányzik! – sóhajtott fel Zoé.

- Ennek nincs akadálya, tudjátok mit? Nektek adom azt a régi seprűt, amit már úgy sem tudok használni. Szaladjatok el a kamrába és ott megtaláljátok! – ajánlkozott Anyus.

A kölykök a hiányzó kezecskét is pótolták és örömükben, hogy milyen szép is lett a hóemberük, körbetáncolták. Ugrándoztak és énekelgettek. A szülők pedig tovább folytatták a fapakolást.

Készülődtek a nagy viharra. Azonban egyszer csak egy különös hangra lettek figyelmesek. Nyöszörgés, jajgatás, siránkozás hangjai keveredtek.

- Mi ez? Ki ez? – kérdezgették egymástól.

Körbejárták az udvart, a házat, az ellapátolt utat, de senkit nem találtak. A nyöszörgés továbbra is hallatszódott, de már nem annyira erősen.

- Meg kell keressünk, honnan jön! – mondta a szomszéd apuka.

- Igen, barátom, szerintem menjünk a hang irányába! – javasolta Apus.

A kölykök már nem vidámkodtak, a szülők abbahagyták a pakolást és mindenki egyként elindult a hang irányába.

- Ki az? Hol van? Segíteni szeretnénk, mondjon valamit! – biztatták az idegent.

Csend volt, megszűnt a jajveszékelés. De, csak tovább keresték!

- Akkor találjuk meg, ha mond valamit! Itt vagyunk! Szóljon! Fütyüljön vagy bármi! - szólítgatták.

Vártak, senki sem jelentkezett: Reménykedtek, mert segíteni akartak. Már szinte elkeseredtek, amikor meghallottak egy halvány „jaj-t” pont a kapu felől. Odarohantak és gyorsan továbblapátolták a havat. Nem sokat kellett előre haladniuk, mert kis idő múlva először csak egy elgémberedett lábat, aztán pedig egy teljesen jéggé fagyott mormotát találtak. Már szólni sem tudott. A két apuka gyorsan felemelte az élettelen mormotát, bevitték a jó meleg szobába és befektették az ágyba. Anyus máris hozott két jó vastag takarót és alaposan betakargatta. Már sietett is a konyhába, hogy főzzön egy forró teát.

A kölyköknek elment a kedvük a vidámkodástól, nagyon sajnálták a mormotát, szívesen segítettek volna ők, de azt gondolták a legtöbb, amit tehetnek, ha nincsenek most láb alatt. Így hát kint próbálták elfoglalni magukat. De ez nem ugyanaz volt már, eltűnt az öröm és a boldogság. Valami szomorúság váltotta fel ezeket az érzéseket.

Bent Apus dupla annyi fát tett a tűzre, csak, hogy melegebb legyen. Azt szerette volna ő is, ha mormota társuk hamarosan felépül.

Kint már nagyon készülődött a vihar: egyre erősebben fújt a szél, tekergette a fákat, az ég komorrá vált. A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott. Anyus és Apus tudta, hogy eljött az idő, véglegesen be kell most már menniük. Elköszöntek mindnyájan a szomszédoktól és a kölyköket is beterelgették. Nem tudták, mikor jöhetnek ki újra.

- Nézzünk a hóemberre és gondoljunk egymásra! – javasolta Dodó.

- Jó ötlet, kinézünk az ablakon és arra gondolunk, hogy hamarosan találkozunk. – mondta – Rácsi.

Szomorúan elköszöntek a többiektől és bementek a szobácskájukba. Anyus csendre intette őket, hogy a váratlan vendégük nyugodtan kipihenhesse magát.







 

 

 

Gulyás- Kis Andrea, amatőr meseíró

Gulyás- Kis Andrea vagyok. Családanya és feleség. Három gyönyörű gyermek édesanyja. Az életemben mindig nagyon fontos szerepet játszottak a gyermekek. Nem csak szeretem őket, de felnézek rájuk, miközben millió dolgot tanulok tőlük. Isten csodálatos ajándékai. A sajátjaim születése előtt, egy Anyaotthonban dolgoztam, kiszolgáltatott, sanyarú sorsú, sokszor bántalmazott gyermekek között, akik épp úgy megérdemelték vol...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások