5. rész A kíváncsiság

5. rész A kíváncsiság.

5.rész

A kíváncsiság

A NAP, TÜNDÖKLŐ SUGARAI VIDÁM TÁNCOT JÁRTAK A TAVASZI ÉGBOLTON. Végre meleg volt, legalábbis a téli fagyos napok után határozottan annak tűnt az idő. Élet erdeje megváltozott. A korábban téli meztelen fák új ruhát öltöttek. Úgy tűnt ez csak a kezdet, mert napról napra szebb lett, amit láthattak az ott lakók. A halvány, gyengéd kikéredzkedő rügyecskék egyre nagyobbak és erősebbek lettek, mígnem egyik nap szinte egymást utánozva pattantak ki belőlük az apró kis levelecskék.

Kiválóan tanultatok eddig és ez nem kis munka volt. Most következik a jól megérdemelt délelőtti udvari szünet. Miután megettétek a tízórait, kérlek, menjetek ki! Csodálatos kint az idő. Hamarosan én is megyek - szólt Olga tanító néni az osztályhoz.

A kölykök szinte egytől-egyig követték a tanító néni kérését. Nem is nagyon kellett nekik könyörögni, mert ők is vágyódtak ki a tavaszi udvarra. Mindenki! Kivéve egyet! Olga néni ezt észrevéve, megszólította a kis nebulót:

- Te mért nem mész ki a többiekkel Dezső?

- Most nincs kedvem! – válaszolta.

- De hát olyan jó idő van, kint vannak a barátaid és reggel óta bent tanulunk. Biztosan neked is jót tenne egy kis friss levegő. – próbálkozott Olga tanító néni.

- Hm. - rántott egyet a vállán Dezső. De nem igazán akart megmozdulni. Lehajtott fejjel valamit firkálgatott az asztalon lévő kis papíron.

Mivel Olga néni nem arról híres, hogy csak úgy belenyugszik a dolgokban, ezért felállt és közelebb ment az elkeseredett tanulóhoz.

- Hadd nézzem csak a homlokod! Fáj valamid? Megvizsgálta, de nem érezte, hogy Dezső lázas lenne. Felemelte állát és szemből is ránézett. Az igazán elkeseredett kinézeten kívül, egyáltalán nem látta rajta a betegség nyomait.

Dezső aztán megunta a nyaggatást és kifakadt:

- Már mondtam, hogy nincs semmi bajom! Egyszerűen csak egyedül szeretnék lenni. Különben sincs kedvem kimenni, de ha már annyira szeretné, akkor megyek! – mérgesen felállt és kiviharzott.

Olga tanító néni szóhoz sem jutott. Nem értette, hogy az addig jól tanuló, megfelelő magaviseletű mormota kölyök életében mi ez a hirtelen változás. Nézte és elhatározta, hogy ennek utána jár.

Az iskolában nem volt túl sok tanuló, összesen kölyök. A legkisebb iskolástól, már az egészen nagyobbakig. A lassan elköszönő tanulók ügyesen segítették a piciket, akik még csak fél éve kezdték el a padokat koptatni. Mint az ügyes nagy testvérek terelgették őket, tanítgatták és sokszor játékokat is kitaláltak nekik. Nagy segítség volt ez Olga néninek. A középen haladók, akik sem már nem voltak kezdők, sem pedig nagyok, egészen baráti csapatot alkottak. Ide tartozott Dezső is. Sok kalandban volt részük. Nem csak az iskolában, hanem gyakran a tanítás végeztével délután is találkoztak. Most éppen bújócskát játszottak és lehet, ezért sem tűnt fel nekik, hogy Dezső ezúttal nem tart velük.

- ...29,30. Aki bújt, aki nem megyek! – kiáltotta Fanni a többieknek és már indult is, hogy megkeresse őket.

Az iskolaudvar igazi kalandpark volt, rengeteg fával és bokorral. Játszótérrel és sportpályával. Kis virágágyásokkal, amit a diákok készítettek a tanító nénivel és a gondnok bácsival együtt. Az ő feladatuk volt a gondozása is. Volt ott egy egészen pici kis szökőkút is, körülötte padokkal. Ezt nagyon szerették a kis mormoták. Sokszor tanulták itt meg a másnapra feladott verseket, dalokat. Fanninak tehát nem volt könnyű dolga egy ilyen udvaron.

- Te már meg is vagy Jakab! – fülelte le a kökénybokor mögött megbújó barátot. Gyere, segíts nekem a keresésben!

- Rendben, én már látok is valakit. Odaszaladt az öreg szilvafa mögé, ezzel leleplezve Timótot. Így már hárman folytatták a keresést.

Szépen, lassan mindenkit megtaláltak. Legalábbis azt hitték. Fanni számolt. Egy, kettő, három…..kilenc és nincs meg a tizedik. Ki hiányzik? – kérdezte a fő kereső

- Dezső! Dezső! - kiabálták a többiek.

- De hát én láttam. Csak mivel játszottunk, így nem foglalkoztam vele. Ott ült a kerítés mellett, a nagy gesztenyefa alatt. Mondta Napsugár.

- Menjünk, nézzük meg, mi van vele! Együtt ment oda a mormota csapat, hogy megnézzék, mi van barátjukkal, miért nem játszik velük.

A gesztenyefa az iskolaudvar egész szélén árválkodott. Hatalmasra nőtt koronája nagy területet beborított. Tavasszal a gyönyörű gyertya virágaival és annak illatával azonban kiharcolta az őt megérdemlő csodálatot. Itt, alatta ült most Dezső, aki abban reménykedett, hogy miután a tanító néni kitessékelte őt az osztályból, itt magányosan kivárhatja a szünet végét. De nem így történt, mert észrevették és hiányolták őt a társai.

Kati volt a legbátrabb és máris megszólította:

- Dezső! Miért nem jöttél oda hozzánk bújócskázni? Hiszen mindig együtt szoktunk játszani? – kérdezte.

- Különben is, itt nem lát senki és ezt Olga néni sem szereti – szólt egy kicsit vádlón Peti.

- Mi a baj? – folytatták tovább, csak, hogy nem vették észre, hogy Dezsőnek cseppet sem hiányoznak eme kérdések. Nem akart látni senkit és nem akart beszélni egyik társával sem.

- Hagyjatok! Egyedül akarok lenni! Nem akarok senkivel játszani! Az úgyis olyan dedós játék, amit ti játszotok! Unalmas! – osztotta ki őket és innen is tovább futott.

A mormoták sem értették mi ez a változás. Dezső soha nem szokott ilyen utálatos lenni. Eddig olyan jó volt vele együtt játszani, rajzolni, tanulni. És most? Mi történt?

Ezt a gondolatot szakította félbe Olga néni apró kis csengettyűjének hangja, ami minden esetben a tanulás folytatását jelentette. Ezt jól tudták az iskolások, ezért félbehagyva gondolataikat, már rohantak is az osztályterembe.

Olga néni és Lajos bácsi azon igyekeztek, hogy minél barátságosabb legyen a mormoták iskolája. Nemcsak az udvaron, hanem a termen is látszott, hogy igazi gyermekszerető kezek gondozzák és szépítgetik azokat. Ez a mormota kölykök feladata is volt. Így ebben a barátságos környezetben a tanulás is vidámabban folyhatott. Most, a csengőszó után mindenki bent volt. Mindenki, kivéve egyet! Dezső elfelejtett bemenni. Hallotta ő ugyan a hívást, de most már még csak annyira sem volt kedve bemenni, mint azelőtt. Bántotta, hogy Olga nénit és a barátait is olyan mogorván visszautasította. Félt, hogy már többé nem értik meg őt.

Olga néni felismerve a helyzetet, kivételesen szemet hunyt felette, hogy Dezső nem veszi figyelembe az iskolai szabályokat. Tudta, Lajos bácsi úgy is szemmel tartja őt. Így is volt.

- Dezső fiam, kérlek fogd meg a gereblyét és kezdd el összehúzni az őszről még megmaradt faleveleket, én hozom a talicskát és együtt összeszedjük azt – adta ki az utasítást a gondnok bácsi.

A szomorú kis mormota annyira meglepődött, hogy hirtelen ellenkezni sem tudott. Megfogta a gereblyét és elkezdte a munkát.

- Dolgozni nemes dolog! – mondta a gondnok bácsi.

- Fontos, hogy mindig elvégezzük a munkát, ami ránk vár, ne halogassuk. Szeretek itt az iskolában dolgozni. Olyan kedvesek vagytok itt mindnyájan.

- Igen, kivéve engem – szólalt meg Dezső.

- Miért gondolod ezt így? Velem eddig te is kedves voltál. – igazította ki Lajos bácsi

- Jó, lehet, hogy a gondok bácsival igen, de Olga nénivel és a többiekkel egyáltalán nem. Megbántottam őket, pedig nem akartam. Csak annyira szomorú voltam és úgy éreztem nem értene meg senki és ezért csak egyedül akartam lenni.

- Hát, van ez úgy még a felnőttekkel is elég gyakran. De, tulajdonképpen miért vagy szomorú?

- Lajos bácsi tetszik tudni én nagyon szeretek megvizsgálni mindent és az az igazság, hogy sokszor szét is szedek dolgokat, mert érdekel, hogy működik. Nagyon sok mindent szétszereltem így már, utána sokszor sikerült is összeszerelnem és minden működött tovább. Bár az is igaz, hogy az esetek többségében apukám segítségét kellett kérnem. Apukám nagyon ügyes ember és sok mindenhez ért. Anyukám azt mondja róla: ezermester. Én is ilyen szeretnék lenni. Apukám azonban mindig azt mondta, hogy csak azt a dolgot szerelhetem szét, amikről ő tud és beleegyezését adja. Eddig be is tartottam ezt a kérését apukámnak. De most nem sikerült. Apukámnak egy új munkahelye lett. Azt mondta nekünk, hogy nagyon szereti a munkáját. - mesélte Dezső.

- Mit dolgozik apukád? - kérdezett közbe Lajos bácsi

- Hát, tervező. Kunyhókat, lakokat és föld alatti alagutakat tervez. Nem csak tervezi őket, hanem ott is van az építkezésnél. Ezekhez a munkákhoz nagyon nagy gépeket használnak és nagyon bonyolultakat. Már régóta szerettem volna megnézni az egyiket. Apukám ígérte is, de eddig még nem tudott elvinni egy építkezéshez sem.

Tegnap hazahozott egy nagy, fekete bőröndben egy műszert. Kérdeztem, ez mire való? Azt mondta, hogy ez a legújabb alagút fúrását ellenőrző szerkezet. Egy van belőle ezen a környéken és nagyon drága. Bekapcsolta és világított, beszélt, meg érdekes útvonalat mutatott egy térképen. Én még nézegettem volna, de apukám lezárta a gépet. Ekkor elhatároztam, ha megvacsoráztam és ők még beszélgetnek én is bekapcsolom. Ez így is történt. Bekapcsoltam, de nekem nem zenélt, így elkezdtem javítgatni. Akkor zenélt, de túl halkan, így egy másik gombot is megcsavartam. Nem láttam a térképet, így egy újabb gombot is megcsavartam, de sajnos az leesett. Úgy tűnik egy kicsit erősen fogtam meg. Aztán láttam, hogy az oldalán van egy csavar és gondoltam hátha visszatudom tenni a gombot is. Kicsavartam. Ezzel még nem sikerült visszatennem. Kicsavartam még 10 csavart, de végül összezavarodtam és már nem tudtam, hogy melyik mihez való. Felemeltem a készüléket és feltettem az asztalra. Elhatároztam, hogy apukámnak mindent bevallok, de ekkor történt a baj. A készülék lezuhant az asztalról és eltört.

Apukám és anyukám a hangra rohantak be. Mikor megláttam apa arcát, tudtam, hogy nagyon nagyot hibáztam. Nem szidott össze, csak azt mondta, ezt még meg kell beszélnünk. Kiment a szobából és sétálni indult.

Anyukám helyette is beszélt.

- Nem megmondta apukád, hogy akkor nyúlhatsz a dolgokhoz, ha megengedi? Most nagyon nagy bajt csináltál! Apukád, hogy fizesse ki ezt a drága gépet? Hogy pótolja azt? Miért kellett hozzányúlnod? Most menj be az ágyba, de holnap meg kell beszélned apukáddal!- mondta a mormota anyukája.

- Hát, elmentem az ágyba és nem tudtam elaludni, annyira bántott. Sajnáltam apát, hogy ilyen nagy gondot okoztam neki. - mesélte bűnbánóan Dezső.

- Tudod fiam az életben sokszor hibázunk – kezdte mondanivalóját Lajos bácsi. Én is és mások is. Így te is. Nagyon fontos hogy tudd, a szüleid azért vannak, hogy téged megtanítsanak a jóra. Sokszor talán úgy érzed, hogy igazságtalan kéréseket kérnek és te nem így csinálnád.

Az biztos, hogy a szüleid jót akarnak neked és azt szeretnék, ha jó mormota válna belőled. Amíg még kölyök vagy sok-sok mindent nem tudsz, ezért a szüleid feladata, hogy megtanítsák ezt neked. Amikor felnősz, rájössz, hogy még mindig sok mindent nem tudsz, de akkor már a te feladatod, hogy ezeket megtanuld vagy éppen rájöjj, hogy mi a helyes. Addig azonban kérlek, fogadd meg a te szerető szüleid tanácsait, kéréseit, mert különben akkorákat fogsz tévedni, mint ahogy azt ebben az esetben is tetted. Ennek nagy ára van. A szüleid szeretnek és meg fognak bocsátani. Fontos, hogy megbeszéljétek mi történt és hogy vállald ezért a büntetésed. Legközelebb meg figyelj jobban és próbálj meg engedelmeskedni a szüleidnek!

- Ügyesen dolgoztál! Közben összeszedtük az összes falevelet. Most pedig menj be az órára, hiszen ez most a feladatod. A tanító nénitől, a barátaidtól pedig ne félj, mert biztosan megértenek majd. Attól még, hogy ilyen rossz történt, ők a barátaid maradnak és továbbra is kedvelni fognak téged, biztos vagyok benne! biztatta a gondnok a kis mormota nebulót.

Dezsőnek láthatóan jót tett, hogy valakinek elmondhatta, mi történt vele. Továbbra is szomorú volt ugyan, de már egy kicsit könnyebben kopogott be a tanterembe.

- Tessék? – hangzott bentről a válasz

- Elnézést kérek a késésért! – jelentette be Dezső és mivel Olga néni tisztában volt vele, hogy Lajos bácsival beszélgetett és persze mellette még segített is neki, ez egyszer – a késés ellenére is - örömmel hívta be a kis diákot.