A báli ruha

A báli ruha.

Barkócaföld egyik legpompásabb kastélyában élt Ignác herceg. Nagyon örült, mikor vízkereszt után, elindult a farsang és vele a báli szezon. Ignác herceg szerette a színes mulatságokat. Ilyenkor virágfüzérekkel kidíszítette a nagytermét, és a szolgálók, tükör fényesre vikszolták a padlót. A herceg úgy döntött, hogy megkeresi párját. Varratott egy csodaszép, sötét ciklámen színű báli ruhát. Az egyik januári bálon ki is tette a terem közepébe, hogy mindenki láthassa, milyennek is kel lennie az ő párjának. Aki ha felveszi a ruhát, olyan lesz benne, mint a májusi pünkösdi rózsa.

A nemes kisasszonyok nyomban szemügyre vették. Volt, aki fel is próbálta. De senkinek sem állt jól a ruha. Volt, aki túl kicsike volt, és a ruha alja a földet söpörte. Volt, aki túl magas, és a ruha rövidke volt. Volt aki, hiába próbálta magát beletuszkolni. Valaki behúzta a hasát, más pipiskedett, de a ruha, sehogyan sem passzolt senkire. Jácinta, az egyik nemes kisasszony is megnézte a ruhát, de ő ügyet sem vetett rá. A következő bál, februárban volt. Addig minden kisasszony, igyekezett megfelelni a ruhának. Az egyik fogyókúrázott, a másik vastag talpú cipőt vett fel, a harmadik, hízni próbált. De ezen a gyertyafényes, hóvirágokkal díszített bálon, már akadt egy kisasszony, Ludmilla, akire tökéletesen illet a ruha. A herceg ettől fogva, menyasszonyának tekintette Ludmillát. Ám ahogy teltek múltak a hetek, és a virágos kertekben a hóvirágokat felváltották a nárciszok, bizony, Ludmilla szőrén- szálán eltűnt. Keresték éjjel és nappal, kereste a herceg, a herceg komornyikja, vadásza, még a szakácsa is. Jácinta is szomorú volt, mert szerette Ludmillát, barátnők voltak. Ám egyszer csak Jácinta a kedvenc lován, kirándulni indult a közeli tópartra. Mikor ott sétálgatott, meglátott egy sellőt, keservesen sírdogálni.

- Ludmilla, te vagy? – kérdezte meglepődve Jácinta.

- Én.

 - De hát, hogy kerülsz ide?

- Szidónia a boszorkány változtatott sellővé. Ez volt a megállapodás. Egy hónapig tökéletesen beleillettem a ruhába, de lejárt az idő. S most már örökre sellő maradok! – hüppögött tovább Ludmilla.

- Jaj, ne aggódj! Szidónia nem rossz szívű boszorkány. Ő inkább csak leckéztetni szereti az embereket. Az én Amarilla nagynénémet is ő változtatta disznóvá. Ott körözött a kastély körül, egy nagy bordó masnival a fülén. Míg egyszer csak berontott a kastélyba, a zongorához ült, és próbálta eljátszani a kedvenc darabját. Persze az ormótlan disznó lábaival, nem sikerült. De mi legalább rájöttünk, hogy Amarilla nagynéni az.

-S mi lett vele?

- Felvittük a szobájába. Vacsorára, finom kukoricát kapott. Mikor Amarilla, nem evett sokat, visszaváltozott. Ugyanis a nagynéném, szeretett habzsolni. Most már akármilyen bált rendezünk, csak egy szelet sütit eszik meg.

- Akkor jól van Amarilla nagynénéd?

- Jól bizony. Figyelj Ludmilla! A testünk Istentől való ajándék. Óvni, szeretni és törődni kell vele! Finomakat enni és sportolni. S nem szabad semmiféle ideákhoz alkalmazkodni! Dobd el az ideákat! A te tested is olyan szép, mint a réten a pipacs. Egyedi és megismételhetetlen. Most őszintén próbáld meg elfogadni, és szeretni magad!

- Megpróbálhatom.

S Ludmilla becsukta a szemét, és őszintén elfogadta a testét, és megszerette magát. S mi történt abban a pillanatban? Ludmilla ismét lánnyá változott.

-Ludmilla sikerült!- válaszolta Jácinta és összeölelkeztek. 

Jácinta meghívta magához Ludmillát. Nagyokat sétáltak a kastély melletti parkban, és sok gyümölcsöt és zöldséget ettek.

A következő bál, áprilisban volt. A tavaszi szél már a tulipánok illatát hozta, és a bazsarózsa is kezdte szirmait bontani. A fákon csicseregtek a madarak, minden madár párt próbált választani. Ludmilla is részt vett a bálon Jácintával. De jaj, Ludmilla helyét már egy új kisasszony töltötte be. Aki ott feszengett Ignác herceg jobb oldalán.

-Ne is törődj vele!- szólt Jácinta Ludmillának.

Ám Ludmilla köré hamar odasereglettek a táncolni vágyók, hamar betelt a táncrendje. Ludmilla csak táncolt, és dió barna fürtjei repültek a válla felett. Bőrét finoman lebarnította a tavaszi napfény. A sok répában lévő festék anyag, a haját olyan szép barnára festette, hogy tündököltek rajta a terem gyertyáinak fénye. Nem hordott fűzőt, anélkül is kecsesen mozgott, és nagyokat kacagott. A szeplői mosolyogtak az arcán. Az önmagát elfogadó, szeretetteli Ludmillát hamar észrevette Ignác herceg is. Az ő választottja ugyanis moccanni sem bírt. Szorította a fűző, nem kapott levegőt. Táncolni is alig bírt, mert fájt a lába a magas sarkú cipőben. A toronymagas frizurájától, alig bírta elfordítani a fejét. Ignác herceg unatkozott mellette. Odament Ludmillához, és elkérte a táncrendjét. Ám az már be volt telve. Ignác herceg hozatott egy darab papírt, és pótlapot tetetett Ludmilla táncrendjébe, és a következő öt táncra, beíratta a saját nevét. S csak táncoltak és táncoltak!

Ludmilla rájött, hogy ő úgy szép, ahogy van, nem kell rátennie semmit. Nem kell másmilyenné válnia. S kezdett belső értékeire koncentrálni, amik az igazi szépséges rózsákat rajzolják az ember arcára. Ignác herceg is rádöbbent, hogy nem a ruhához igazítjuk a lányt, hanem a lányhoz a ruhát. A bál után, sokszor meglátogatta Ludmillát. Sétáltak, kirándultak, beszélgettek. A herceg egyre több időt próbált Ludmillával tölteni, hogy megismerhesse Ludmilla belső értékeit is. S Jácinta is örült, hogy barátnője jól van, és nem szomorkodik többé a tó partján.