A bátor hópehely

A bátor hópehely.

Valamikor réges-régen, amikor a nagymamám is pici gyerek volt még, az egyik télen nagyon, de nagyon hideg volt. A föld keményre fagyott, hideg szelek süvítettek a házak között, az emberek alig merészkedtek ki az otthonukból. Sőt, éjszakára még a kutyát is beengedték a kemence mellé, ami falun nem nagyon volt szokás.

Ebben a hidegben már napok óta gyülekeztek a hófelhők a falu felett, de a hó mégsem akart esni, pedig a gyerekek már nagyon várták! Sára nagy sóhajtozások közepette kezdte el díszíteni a karácsonyfát, és ahogy a díszeket tette fel az ágakra, a havazásra gondolt. Ahogy a lassan szállingózó hópelyhek fehér takarót terítenek a világra. A téli hótakaró nemcsak a növényeket védi meg a hidegtől, de nagyon jó játék a gyerekeknek: hóembert építeni, hógolyózni, szánkózni minden gyerek nagyon szeret.

Sára óhaját meghallotta az ablaknál egy kismadár, és mivel nagyon szeretett volna neki segíteni – mert mindig sok eleséget kapott tőle –, rögtön repült is fel a felhőkhöz, hogy megtudakolja, mikor óhajtanak végre azoktól a nehéz hópelyhektől megszabadulni, és fehérré festeni a tájat.

Szegény kis cinege, csak repült felhőről-felhőre, de egyik sem akarta meghallgatni, szerintük még túl korai lenne a havazás, néhány napot még várniuk kell az embereknek a hóra. Egyetlen egy hópihe volt csak, aki azt mondta, hogy ő márpedig most akar leszállni a földre.

– Egyetlen egy hópihe, az nagyon kevés lesz! Mikor földet érsz, azonnal elolvadsz! Akkor Sára meg sem fog téged látni! – csipogta a kis cinege.

– Akkor majd úgy csinálom, hogy észrevegyen! – válaszolta a hópihe, és otthagyva a többieket, elindult a föld felé.

Mivel egy hópihe nagyon könnyű, szépen lassan ért csak földet, volt ideje alaposan megnézni, hogy hova is kell mennie. Már észre is vette a házat, ahol Sára lakott, amikor feltűnt neki, hogy az egyik ablak nyitva van. Hópihe ekkor gondolt egy merészet: a nyitott ablakon át besurrant a szobába, és rátelepedett a fenyőfa egyik ágára, pontosan Sára orra elé. A kislány, amikor meglátta a hópihét a fenyőfán, nagyon megörült neki, hatalmas szeretettel közeledett felé, vigyázott rá, nehogy elolvadjon. A hópihe pedig megérezvén, hogy őt nagyon szeretik, annyira boldog lett, hogy elfelejtette, hogy neki a melegben el kellene olvadnia, ezért még nagyon, de nagyon sokáig ott maradt a fenyőfa ágon, ő volt a legszebb dísz a karácsonyfán.

Sárának teljesült a kívánsága, havat akart, amit igaz, hogy csak egy hópihe képében, de azért mégiscsak megkapott. Amikor pár nap múlva elkezdett havazni, és már eléggé fehér volt a föld, a kislány óvatosan levette a fenyőfáról hópihét, és kivitte a többiekhez. Hópihe szinte eltűnt a többi pihe között, Sára már nem látta többet, de a mintájára mindig emlékezni fog. Hópihe akkor megsúgta neki, minden hópehelynek különböző a mintázata, hiába vannak sok ezren, nincs közöttük két egyforma.

Sára aznap délután nagyon sokat játszott a barátaival, kinn az udvaron hatalmas hóembert építettek, de a karácsonyfán napokig díszlő, számára legkedvesebb hópihét soha sem fogja elfelejteni.