A bátor királylány

A bátor királylány.

            Abban az országban, ahol a tenger zúgása dallamként szállt az emberek fülébe, ahol a parti fehér homok úgy csillogott a napfényben, mint megannyi drágakő, élt egy királylány.

            A palota hatalmas termei kongtak az ürességtől, az idős királynak és királynénak ő volt az egyetlen gyermeke, és annyira féltették mindenkitől, hogy senkinek nem engedték, hogy a közelébe férkőzzön. A királylány vágyott a társaságra, ezért megtanult az állatok nyelvén beszélni, és hajnalban, amikor senki nem hallotta, kikérdezte a madarakat, az őzikéket és a mókusokat, hogy előző nap merre jártak. Szívesen hallgatta a történeteiket, olyankor ő is azokra a helyekre képzelte magát, amelyekről a kedvencei beszámoltak.

Egyik nap, mikor kitárta az ablakot, a cinege vidámabban repült az ablakpárkányra, mint eddig bármikor.

– Milyen boldogan ébredtél ma! De jó ezt látni! – örvendezett a királylány.

– Nagyon jó a kedvem, mert tegnap a városban a Főtéren egy vígjátékot láttam, és még mindig az eszemben járnak azok a vicces jelenetek, amiket a színészek előadtak! – mosolygott a cinege.

– Meséld el nekem, hogy mit hallottál, kismadár! – kérte a királylány.

A cinege már éppen szóra nyitotta a száját, mikor hirtelen meggondolta magát, és így szólt:

– Ezt nem lehet jól elmondani. Gyere el ma este velem, és nézd meg az előadást a saját szemeddel!

– Tudod, hogy én nem mehetek el itthonról. Különben sem jutnék messzire, csak a palotát és a kertjét ismerem – felelte szomorúan a királylány.

– Éppen itt az ideje, hogy kijöjj a városba, a Főtérre! – bíztatta a cinege.

– De jó volna! – nézett a templom irányába a királylány.

– Este eljövök érted, hozom magammal az őzikét és a mókust is, mi majd elvezetünk a színpadhoz! – ígérte a cinege.

A királylány gondolkodóba esett. Tulajdonképpen miért ne mehetne, nem árt vele senkinek. a szülei olyankor már alszanak, észre sem veszik, hogy ő elment.

– Rendben van! Veletek megyek! Gyertek értem az előadás előtt egy órával! – felelte bátran.

A cinege örömmel hallotta a válaszát, elszállt, és értesítette az őzikét és a mókust, hogy este legyenek ott a királylány ablaka alatt az előadás előtt egy órával. Az állatok boldogan várták a pillanatot, mikor végre kimozdul otthonról az úrnőjük.

Elérkezett az alkony. Az őzike ott állt a palota kertjében, a mókus felette csücsült egy faágon, mellette a cinege várta, hogy kinyílik a királylány szobájának az ablaka. Mikor végre kitárult, odaröppent a párkányra, és így szólt:

– Látom, elkészültél királylány. Gyere, induljunk, nehogy lekéssük az előadást!

A királylány felvette a bordó bársony kapucnis köpenyét, és óvatosan kiment a kertbe. Fellélegzett, mikor az ajtón kívül állt, mert nem vette őt észre senki, az őrök nem is figyelték, hiszen megszokták, hogy mindig otthon tölti az időt. A palota csodálatos kertjéből hamar kiértek az erdei útra, ami a városba vezetett. Szerencsére éppen arra jött egy szekér, amelynek a kocsisa megállt, mikor meglátta őket.

– Pattanj fel te lány a szekérre, mert térdig járod a lábad, mire a városba érsz! – mondta.

– Honnan tudod, hogy odatartok? – kérdezte a királylány.

– Ez az út arra vezet! – felelte egyszerűen a fiatalember, aki a lovakat hajtotta.

– Felszállok, de csak akkor, ha a barátaim is jöhetnek velem! – szólt a királylány.

– Az őzike, a mókus és a cinege a barátaid? – kérdezte a fiatalember.

– Igen. Ők az én kísérőim! – erősítette meg a királylány.

– Szálljatok fel, mind ahányan vagytok, mert lekésem az előadást! – kiáltotta a fiatalember, és megvárta, amíg leülnek a szekéren, majd a lovak közé csapott.

Alig telt el egy néhány perc, és már ott is voltak a városban. Az emberek a Főtéren tolongtak, mindenki izgatottan várta az előadás kezdetét. A királylány, az őzike, a hátsó sorban foglalt helyet, a mókus az úrnője vállán, a cinege egy benyúló faágon ült.

Éppen akkor, mikor megkezdődött a vígjáték, egy dölyfös gazda érkezett a nézőtérre. Mérgesen vette tudomásul, hogy minden hely foglalt, és már éppen készült hazamenni, mikor észrevette a lányt, vállán a mókussal, mellette az őzikét. Rákiáltott nagy hangon:

– Nézzenek oda, egy bolond lány, aki mókussal és őzzel jött a színházba! Takarodj el innen, és add át a helyed!

A királylány még sosem hallott ilyen beszédet. Nagyon megharagudott, hogy ez az ember el akarja küldeni az őzikét és a mókust, és őt bolondnak nevezi, csak mert együtt jött ezekkel az állatokkal, akik szeretett barátai magányos napjain, és most is. Az arca kipirult, a szeme tüzesen csillogott, mikor így szólt:

– Én érkeztem előbb a barátaimmal. Ez a két szék a miénk. Akkor volnék bolond, ha átadnám a helyem neked! Menj haza békével!

A dölyfös gazda nem értette, hogy mer vele ellenkezni egy ilyen bolond lány, aki szemlátomást gyenge, mint a harmat. Belenézett a szemébe, és abban meglátta a bátorság tüzét, és ez még jobban felbosszantotta.

– Te esztelen, nem tudod, ki vagyok én? A város leggazdagabb emberével állsz szemben! Menj isten hírével, amíg szépen mondom! Honnan merítesz bátorságot, hogy ellent mersz mondani nekem? – ordította úgy, hogy az egész nézőtér, és a színpadon álló társulat is hallotta.

A királylány vállán a mókussal felállt, úgy felelt, nyugodtan és halk hangon:

– Nekem van igazam, szeretem a barátaimat, nem üldözhetsz el minket, csak mert nagyobb a hangod, mint az enyém! Milyen gazdája vagy te a birtokodnak, ha fenyegetéssel és kiabálással akarsz győzni?

A nézőtér visszhangozta a szavait:

– Neki van igaza, neki van igaza! – kiáltották.

Ekkor hirtelen ott termett a fiatalember, aki a szekeret hajtotta, amellyel megérkeztek a Főtérre. Odaállt a lány mellé, és úgy kérdezte:

– Fel akarod őt állítani, mert gyengének véled? Velem küzdj meg, ha mersz!

A dölyfös gazda megijedt. Az emberek mind ellene fordultak, ez a fiú pedig meg akar vele verekedni.

– Nem is akartam ezt az előadást megnézni. Hazamegyek – hebegte, és sarkon fordult, majd a házáig szaladt.

A fiatalember ölébe vette őzikét, és leült a székre, a királylány mellé. Az előadást végre elkezdték, és a közönség nagyon jól szórakozott. Mikor véget ért, a fiú felajánlotta, hogy hazaviszi a lányt és barátait a szekerével, a királylány örömmel vele tartott. Út közben beszélgettek az előadásról, jól megértették egymást. Őzike, a mókus és a cinege bölcsen hallgatott.

– Hol laksz? – kérdezte egyszer a fiatalember, mert nem tudta, melyik kapuban tegye le a lányt.

– A palotában! – felelte a királylány.

A fiú azt gondolta, hogy szobalány, vagy komorna, nem is kérdezett semmit, csak egyszerűen megállt a palota kapujában. A királylány és barátai kiszálltak, majd mielőtt elindult a szekér, a fiú megkérdezte:

– Meglátogathatlak?

A királylány nem tudott nemet mondani.

– Igen. Holnap ebédre várlak! – szólt csendesen.

– Itt leszek! – szólt a fiú, és elhajtott.

A királylány nagyon várta a másnapot. Az idős királynak és királynénak reggel mindent elmondott az előző estéről, és a fiúnak szóló meghívásról. Ők megértették, és kíváncsian várták az idegent, aki a lányuk mellé állt a bajban.

Másnap délben a fiatalember eljött, de nem a szekéren, hanem egy szép, fehér lovon. Bevezették a palotába, és meglátta a tegnap esti lányt aranyszálakkal szőtt ruhában.

– Te vagy a bátor királylány! – állapította meg.

A lány bólintott.

– Te ki vagy? – kérdezte.

– A művészek királya vagyok. Azért jöttem a városba, hogy megnézzem a vígjátékot a Főtéren – mondta a fiú.  

A királylány szépen bemutatta őt a szüleinek, majd leültek a gazdagon megterített asztalhoz. Ebéd után sétáltak a kertben, és megbeszélték, hogy a fiú gyakori vendég lesz náluk. Addig-addig találkozgattak, amíg nagyon megszerették egymást, és egy napon a fiú megkérte a lány kezét. A királylány igent mondott, és ettől a perctől kezdve minden színházi előadásra és hangversenyre, minden kiállításra együtt mentek, vitték magukkal az őzikét, a mókust és a cinegét is.

            – Nézzétek, jön a bátor királylány és az ő jegyese! – mondták az emberek, mikor meglátták őket.

Telt-múlt az idő, és hamarosan megtartották a lakodalmat, ebben az országban, ahol a tenger zúgása dallamként száll az emberek fülébe, és ahol az igazságosság, a bátorság, és a művészetek szeretete jellemzi a népet és uralkodójukat.