A beszélő híd

A beszélő híd.

A beszélő híd

A híd magas volt, egyetlen nagy íve és a talapzata színes kövekvől volt kirakra, melyek messziről érkeztek. Vrázskövek azok, mondta mindenki, mert ha valaki áthaladt a hídon, a kövek lassú, finom mozgásokat végeztek,és szavakhoz hasonló hangokat hallatott. Ezért, amikor a gyerekek és a felnőttek átmentek rajta, erősen hegyezték a fülüket,  hogy jobban hallják, mit mond. Megfigyelték, ha a azt mondta, hogy „rózsák”, vagy nem történt semmi, vagy pedig jó és szép dolgokban volt részük. Ha azt mondta, hogy „tövis”, akkor komoly baj volt.

Egy nap két kutya elérte a hidat. Az egyik hatalmas és félelmetes volt, vörös szája fenyegető, szőre sötétszürke, és a lábai éles fekete karmokban végződtek. Hosszú, piszkos farkkát előre nyújtotta, az egészen a füléig ért.  Mindenki félt tőle, mert úgy nézett ki, mint egy szörnyeteg.  A másik kutya épp az ellenkezője volt, kicsi, engedelmes, szelíd jószág.  Amikor meglátta a nagytermetű fajtársát, lekuporodott egy nagyobb kő mögé, nem akart előtte átmenni a hídon.

• Talán félsz tőlem? – kérdezte a szörnyeteg kutya.
• Igen, egy kicsit. Miért áll felfelé  a farkad, nem tudod leereszteni?
• Igazad van, hogy félsz tőlem. Én vagyok a legerősebb kutya a környéken. Az nem a farkam, amit látsz, hanem az ormányom. Abban van minden erőm.
• Ormányuk az elefántoknak van, de te kutya vagy! – mondta a kistermetű eb.
• Hogy merészelsz gúnyolódni velem? Egy mancsommal is olyan könnyen elbánok veled, mint egy szúnyoggal! – kiáltott mérgesen a hatalmas jószág, és már emelte is fel a bal első lábát.
• Soha sem tréfálnék veled. De tudod, egyik nap az iskolában hallottam az Afrikában élő elefántokról. Hatalmasak, és az orruk helyett egyfajta hosszú farkuk, ugynevezett ormányuk van, ami a földig ér, és mindent megéreznek vele, és megérintenek evés vagy ivás előtt.
• Az én farkam nem szagol és nem ér hozzá semmihez, de lehetővé teszi, hogy legyőzhetetlennek tűnjek mások számára, akár az elefántok, akikről beszéltél.
• Először kelsz át a hídon?
• Igen, és nem félek senkitől és semmitől. Még ezektől a mozdulatlan kövektől sem.
• Tudod, hogy ezek a kövek beszélni tudnak?Ha rózsát mondanak, megnyugodhatsz, de ha tövist, akkor aggódnod kell.
• Nem félek semmitől a világon, ismétlem - kiáltotta mérgesen. – Most megmutatom neked –  azzal futni kezdett, észre sem vette, ahogy a kövek mozogni kezdtek.
• Tövis, tövis – kiáltották, amikor a szörnykutya átszaladt, és apró kövek záporoztak feléje, amitől ijedtében lerogyott a földre.  Elbizakodott és gonosz természete komoly csapást szenvedett.

 A kiskutya  remegni kezdett félelmében.  Azonban nem volt más választása, át kellett kelnie a beszélő hídon, mert csak így tudott hazajutni. Vette a bátorságot, és így szólt a hídhoz:

–     Kérlek, ne báts engem! Kicsi vagyok, és bátortalan. Ígérem, jó leszek, soha nem fogok bántani senkit

.A híd nem válaszolt. De amint megérintette az első színes követ, mindannyian megkezdték szokásos táncukat, és azt mondták „Rózsák!”. Igazi rózsaszirmok szállingóztak a kölyökkutya körül egészen a híd végéig, még az erdei ösvény elején is volt néhány. Elért a szörnykutyához, aki még mindig reszketett a kicsivel előbb átélt kőzápor miatt. Amikor meglátta a kiskutyát, farkát behúzta a két hátsó lába közé, úgy követte.

–      Tudod – mondta a kistermetű jószág –, sokkal jobban nézel ki farok nélkül. De talán nem is annyira a hosszú farok az, amitől jobban érzed magadat, hanem a feltételezés, hogy mindig erősebb vagy mindekinél.

–      Igazad van, amilyen kicsi vagy, olyan bölcs – válaszolta a szörnykutya. – Mától nem akarok az elefántokra hasonlítani, egyszerű kutya akarok lenni.  

Fgy