A beszélő kút

A beszélő kút.

Volt egyszer egy legény, aki házat épített a mező közepén. S hogy víz is legyen az udvarban, kutat ásott nagy szorgalommal. Nemsoká a legénynek lett felesége, gyermeke, s boldogan éldegéltek. Az egész család szerette a kutat, hálásak voltak a friss finom vízért, amit onnan felhúztak. Aztán eltelt sok év, lehetett az száz esztendő, mire házak sorával telt meg a régi mező. A legény házából fogadó, a kútból meg a falu ékessége lett. Körülötte szép virágok tündököltek, fából faragott padokon a megfáradt emberek leülhettek. Sokan súgták a kútba örömüket, bánatukat, néha legféltettebb titkaikat. Volt, hogy vizébe bánatkönnyek hulltak vagy csodát váró fiatalok pénzérméi úsztak.

Egy szép tavaszi napon, a falu arra ébredt, hogy a kút közelében valaki kiabál. Sokan kimentek, hogy megnézzék ki az, de nem láttak egy lelket sem se jobbra- se balra. A hang meg csak mondta, mondta a magáét: Tegnap malacot vettek a Vargáék , már megint mérges a kocsmárosné. Sándor Kata a szatócsba szerelmes, Kovács Pista egész nap csak henyélget...

Közelebb mentek az emberek nyomban, és rájöttek, a kútból hallják a hangokat. Az mondja a magáét, abba sem hagyja, mindenki titkát a falu hallgathatta. Ment bizony a nevetés, mikor meghallották a másikról szóló pletykát, ám ha róluk mesélt a kút, akkor nevetésük szégyenbe fordult.

Tarthatatlan volt már ez a helyzet, összehívták így a falusi népet. Arról tanácskoztak, hogy mit tegyenek, elhallgattatni a kutat hogyan lehetne. Volt, aki azt mondta, törjék össze nyomban, de sajnálták sokan, hisz oly régóta állt már a faluban. Más meg azt mondta, szórják meg borssal, de a tüsszentést se lenne jó hallgatni egész álló nap. Végül egy ember azt tanácsolta, tegyenek a kútra egy vasfedelet, az legalább a hangját majd jól elnyomhatja. El is készítették nyomban a fedelet, s rátették a kútra, de az továbbra is csak a magáét fújta. Hangosabban mondta, mint korábban, így nem lett haszna a nagy tanácsokozásnak.

Újra összehívták a falu embereit, hogy most már tényleg tenni kéne valamit. Zengte mindenki a maga igazát, meg sem hallgatták már egymást.

Eközben egy kislány a kúthoz lopódzott, megsimogatta, majd így szólt hozzá:

- Mesélj csak kis kút, mesélj csak magadról, én meg ideülök, s meghallgatlak nyomban.  Magadról mesélj, milyen voltál kiskorodban? Ekkor a kút hirtelen elhallgatott, s a falu népe a csöndön igen csak elcsodálkozott. A kút köré álltak, s várták, hogy mi lesz, folytatja e vajon a másokról szóló beszédet.

De az nem kiabált, épp csak suttogva szólt:

Megástak már vagy száz éve,

hála érte a legénynek.

Volt neki szép felesége,

s gyermekük is, kislegényke...

Elmesélte az ő életét, s mikor befejezte történetét elmondta,

nem bírta már tovább őrizni a tikokat. Annyi mindent hallott a száz év alatt, de tőle soha nem vártak bíz' szavakat. A kislány volt az egyetlen, ki megkérdezte, ő adott nyugalmat az ő lelkének.

Ettől kezdve a kút többé meg sem szólalt, de vize finomabb volt, mint bármikor is valaha. Annyira, hogy más falvakból is odajártak, hogy a friss vízből vigyenek egy kannával. Minden merítésnél megsimogatták, s az emberek ettől kezdve meghallgatták egymást.