A szerencsét hozó szamár

A szerencsét hozó szamár.

Élt egyszer egy öregember a feleségével egy régi házikóban. Annyira elszegényedtek, hogy egy nap így szólt az ember bánatában:

- Fájó szívvel mondom asszony, de már mindenünk elfogyott. Megyek, és elviszem eladni a mi derék szamarunkat a vásárba. Hátha kapok az árából pár zsák lisztet.

Felesége lehajtott fejjel bólogatott urának, nem szólt egy szót sem.

Kiment hát az öreg a szamárhoz, és azt mondta neki:

- Bocsáss meg barátom, de el kell hogy vigyelek téged a háztól. Nem maradt már semmi vagyonunk, hátha kapok érted lisztet a malomból.

Erre az állat egyszer csak megszólalt, gazdája igen csak meglepődött, hogy beszél a szamara.

- Ne vigyél el engem, ülj fel a hátamra, s ígérem, holnapra gazdagon térsz haza.

Mit volt mit tenni, felült a hátára, s mentek az úton, hetedhét határra. Elértek egyszer csak egy kastély közelébe, ami előtt sok-sok ember állt sorban izgatottan. Mind arra vártak, hogy a király elé álljanak, s szebbnél-szebb cipőket őfelségének mutogassanak. Kihirdette ugyanis a király a népnek, hogy aki új cipőt hoz, különlegességet, olyat, amit még nem látott, megtölt érte annak arannyal egy zsákot. Hiába is álltak sorba mesteremberek, a királynak újat mutatni nem lehetett. Ismert ő már minden fényes- cifra bársonyt, arannyal kirakott csupa díszes vásznat.

Ekkor a szamár így szólt gazdájához:

- Menj csak a királyhoz, s vedd le a cipődet, ilyet kopott, rongyos bőrt még úgy se látott ő kelme.

Kivárta hát sorát az ember, s a kastélyba bebocsátást nyert.

- Uram királyom, itt az én cipőm. Látott-e már ilyet a mesteremberektől?

Elcsodálkozott a király, ilyet még nem látott. Szolgálói lábára pillantott, s csak akkor vette észre, hogy ők is hasonlót viselnek. Elszégyellte magát, hogy eddig le nem nézett, orrát mindig felfelé hordva, büszkén viselte.

-  Vág az esze öreg, meg kell, hogy mondjam, meg kapja az aranyat, hozatom nyomban. No de, mit szólna még egy próbához, cserébe még egy zsák aranyat ajánlok.

A szegény ember belement tüstént a próbába, a király a következőt kérte tőle napnyugtára:

- Hozzál nekem ide egy olyan poharat, amilyet én még soha nem láttam!

Az ember ment a szamarához, hogy elmondja mi történt a király kastélyában. Az állat egy percre sem ijedt meg az új próbától, vitte gazdáját rögvest az ólakhoz. Orrával a tyúkok itatójára mutatott, majd megfogott egy edényt szájával, s az erdőbe osont.

- Drága gazdám, erre nem gondol a király, ez az állatoknak a vizet adó pohár.

Ment is az ember,be a királyhoz, aki az óta a konyhában s mindenütt, minden ivó alkalmatosságot felkutatott.

- Na, te szegény ember, mutasd mit hoztál, nem fogsz most ki rajtam, nem lesz már több tréfád!

- Uram királyom, én ezt hoztam, nézze csak meg, milyen szép itató edény!

- Ez meg micsoda, miféle butaság, talán te öreg, megbolondultál?

- Bocsásson meg nekem, nem vagyok én bolond, a királyi tyúkjainak bíz' ez a poharuk. Menjen csak ki rögvest baromfi udvarába, az állatok ilyenből isznak már hosszú idők óta.

Méregbe gurult a király, hogy az öreg az eszén újra túljárt. Odaadta neki a második zsák aranyat, de nem tudta elfogadni, hogy egy szegény ember ilyen csúf módon újra kijátszotta.

- Tudod mit te szegény ember, legyen még egy próba, ha azt kiállod, megajándékozlak egy szép lóval, s lovas kocsival. Azzal elviheted haza a jussodat. De ha én nyerek, üres kézzel mész el innen, aranyadat mind elveszem.

Gondolkodott az ember mit tegyen, féltette a kincset, amit megszerzett. Aztán eszébe jutott derék szamara. Gondolta, majd kisegíti őt megint a bajban. Így elfogadta a király próbáját újra.

- Hozzál nekem holnapra egy olyan drága kincset, amit én még sosem láttam, soha meg nem csodálhattam.

Gondolta a király, ő maga már annyi drágakövet, aranyat látott, a szegény ember honnan is szerezne neki reggelre valami különleges kincset.

Ment az ember ki a szamarához, elmondta neki, a király mit ajánlott. Ám ez úttal megfáradt arcán gondterheltség cseppet sem látszott.

- Drága gazdám, most nincsen ötletem.  Bevihetnél engem, mint beszélő állatot, de a király kapzsi lenne, s engem el nem eresztene. Mi lenne velem nélküled?

Az öreg szája mosolyra állt a bajsza alatt, s így szólt:

- Édes csacsikám, nem adnálak én oda semmiért, viszont megtehetnéd nekem, hogy tüstént elindulsz haza a másik kincsemért. Otthon vár az én egyetlen feleségem, őt még a király sohasem láthatta.

A szamár boldogan haza vágtatott, s reggelre az asszonnyal a hátán a királyi palota elé bandukolt.

Várta már a király a szegény embert, azt gondolta végre, ő lehet a nyertes. Meg is jelent előtte nyomban az öreg, várta az uraság, hogy mit vesz elő, mit rejteget.

- Uram királyom, itt vagyok előtted, had mutassak egy kincset, mit nem látott még őfelsége. Majd behívatta gyorsan a drága feleségét, s folytatta- Ő az én igazi egyetlen kincsem e világon, hatvan esztendeje vele kelek, s hálok. Ő készíti el ebédem, vacsorám, ő ölel meg engem, ha a gondterhelt szívem fáj. Ha ő nem lenne, talán nem is élnék, ha mégis, hát búskomor lennék. Látott-e már felséged, ennél drágább kincset?

A király feleségének, ki ott ült a teremben, nyomban könnybe lábadt mind a két szeme. A király is meghatódott, s nem haragudott már, nyomban hozatta, ami az öregnek járt.

Boldogan ment haza feleség, s az ember, új kocsijukat szamaruk, s egy szép paripa vezette. A királytól kapott aranyból egy mesés házat vettek, nem volt többé gondjuk, vígan éldegéltek. Ha nem hiszed, hogy így volt, hát kérdezd meg a szomszédod. Ki tudja, tán a kastélyban akkoriban ő is ott volt.