A sárkány és a vándorlegény

A sárkány és a vándorlegény.

Egyszer volt, hol nem volt, tán a pitypangos árkon és a tóalmási dombtetőn is túl, egy helyen, ahol mindig hideg szél fújt, élt egy öreg király.  Nagy gondban telt minden napja, országa lakói egyre fogyatkoztak. Nem azért, mert ő rossz király volt, hanem mert féltek a sárkánytól. A sárkánytól, akit igazán még soha nem láttak, róla ijesztő legendák jártak. Barlangjából mindig nagy füstfelhő szállongott, s félelmetes hangja reggeltől estig hallatszott. Jött sok bátor vitéz, katona, erős legény, hogy a sárkányt megöljék. De amint a sárkánybarlang közelébe értek, mindannyian fejvesztve elmenekültek. Már a király maga is azon gondolkozott, kevéske kincseit veszi magához, más országban hátha jut neki oltalom. Egy napon egy vándor érkezett az országba. Bakancsa talpa már teljesen elkopott. Gondolta, tán a királyi udvarban akad neki egy kis könnyen jött munka, amiért cserébe új lábbelit kaphat. Nyomban bebocsájtást kért a király elé, aki fogadta őt. A vándor munkát kért. A király ekképpen válaszolt, szavaiban erős félelem hallatszott:

Van az országban egy hatalmas barlang, sárkány lakik ott, hangját tán hallhattad. Neked adok bármit, amit csak szeretnél, ha megölöd a sárkányt, mindenem tiéd.

A vándor nem ijedt meg a király kérésétől, nem volt ő soha, semmitől sem félős.

Elindult a barlanghoz, oldalán egy karddal, egyre hangosabb volt az üvöltés hangja. A fiú nem ijedt meg, csak jó nagyot szimatolt, s a füstben szalonnás krumpli illatot szagolt.

– Ez a sárkány krumplin éldegél, micsoda különös teremtmény – gondolta magában, kalapja szélét bőszen markolászva. A barlanghoz érve, lopva bekukkantott, kezében szorítva a kardot, mit a királytól kapott.

– Gyere ki te sárkány, ha nem félsz tőlem! – üvöltötte befelé a terjengős füstben.

Csak várta csak várta, hogy kijön az állat, várta csak várta, de nem jött a válasz.

Lába ujját megbökték, sok a lyuk cipőjén, gyorsan lenézett, a kard nem volt már kezében. Egy apró lény állt előtte, nézett a vándor meglepődötten.

– Nem vagyok én sárkány, csak Manó Tóbiás. Itt élek már régen, ne ölj már meg, kérlek.

A vándor csak nézett, majd beljebb lépett, s akkor látta a kis tüzet, mit a szél kifelé vezetett.

– Te laksz itt igazán, nincsen itt sárkány? Akkor mi az az üvöltés, mitől a hideg ráz?

– Ez csak a fuvolám, csodás zeneszerszám, de a szél eltorzítja mindig a hangját. Tüzet gyújtok mindig, látod, parázs izzik. Egész nap csak fázom, s fuvolámon játszom. Elmennék én innen, melegebb helyekre, de két kicsi lábam, messzire nem vinne.

A vándornak egyből jó ötlete támadt, el is mondta tüstént, új kis barátjának:

– Elviszlek én téged, szívesen magammal, tarisznyámban elférsz, de egy ideig még, kérlek, ne zenélj. Csak addig, amíg az országot elhagyom, utána mi leszünk a legjobb pajtások.

A manó örömmel fogadta a dolgot, s a tarisznyába máris belekúszott. Eloltották a tüzet gondosan, s indultak is a királyhoz két kővel dobolva.

– Uram királyom, a sárkányt megöltem, kérem a jussomat, amit ígért nekem!

A király nem hitt a fülének, s csak akkor vette észre, hogy vége az üvöltésnek. Az ablakból látta, hogy a barlangban nincs füst, arcára a látvány festette a derűt.

– Édes fiam, mit adhatnék e tettért cserébe? A lányom keze gondolom elég lesz.

– Uram királyom, bocsássa meg nekem, de nem kell a királyleány édes-kedves keze.

– Nem kell a lányom? Akkor kitalálom. Kincsem már nincs sok, ugye azt akarod?

A vándor csak nevetett, s bakancsát levetette, a király elé tolta, ki az orrát befogta.

– Nem kívánok mást, csak egy új bakancsot! Ugye azt én gyorsan megkaphatom?

A király hívta nyomban az udvari susztert, s hamar mondhatta – itt van amit kértél. A vándor új bakancsát rögtön fel is vette, két szeme máris az új utat kereste. S indult is nyomban, persze a manóval. Gyalog mentek ők, nótázva, dalolva. Hamar híre ment a sárkány halálának, s visszaköltözött a nép a király országába.