A király és a Nap

A király és a Nap.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király. Sokféle kincset halmozott fel uralkodása alatt, de neki az soha nem volt elég.

Egy nap maga elé hívta egyik szolgálóját és így szólt hozzá:

- Sok kincsem van már, de a legfényesebb még nem az enyém. Hozd el nekem a Napot az égről, ebbe a ládikába.

A szolgáló igencsak csodálkozott a király kérésén, azt mondta, hogy ő ezt nem tudja teljesíteni, hogyan is tudná azt, egy egyszerű szolgáló legény, vagy akárki más fia is…

A király nagyon feldühödött, amiért ellenkezett a legény, és így szólt hozzá:

- Ha holnap reggelig nem hozod el nekem a Napot ebben a ládikában, akkor szedheted a sátorfádat, neked itt nem lesz többé maradásod.

A szolgáló nagyon elszomorodott, elbúcsúzott a vár népétől és útnak indult, egy erdőbe vitték lábai. Egyszer csak meglátott egy őzikét, aki a földön feküdt. Nem tudott járni, tövis volt az egyik lábában. A legény egyből kihúzta a tövist, letépett saját rongyos ingjéből egy darabot, bekötözte az állat lábát, aki hirtelen felágaskodott, és csodák csodájára, szépséges tündérré változott.

- Hallottam az erdő szélén már a sóhajtásod, éreztem, hogy nagy teher nyomja válladat. Próbára tettelek, hogy megérdemled e, a segítséget. Jó tett helyébe, jót várj! Mondd csak, mit tehetek érted?

A szolgáló elmesélte, hogy mit kért tőle a király, s hogy azért hagyta el a várat, mert nem tudja teljesíteni a kérést.

A tündér egy varázs faágat adott a legénynek.  Majd így szólt:

- Fogd ezt az ágat, faragj belőle furulyát. Holnap reggel, ha felkel a Nap, kezdj el játszani rajta. Ha a Nap meghallja a varázs muzsikát, ami a te lelkedből szól, bele fog bújni a te ládikádba, minden egyes sugarával. De jól vigyázz, mert ha három órán belül ki nem engeded a ládikádból és nem zenéled vissza az égbe, örök sötétség lesz.

A szolgáló megköszönte az ajándékot, s tüstént ki is faragta a furulyát.  Reggel, amint felkelt a Nap, elkezdett furulyázni, s ahogyan a tündér mondta, a Nap beleúszott a ládikába, minden egyes sugarával. Mikor teljes sötétség lett, becsukta a ládikát. Csak úgy izzott a kezében, fényes lámpásként világított, mutatta az utat a várba.

Az egész birodalom félt, azt hitték itt a világ vége. A gyerekek szüleik ölébe bújtak, babájukat és mackójukat a kezükben szorongatva. Néhány kicsi a „Süss fel napot” dúdolta csendesen.  A király éppen reggelijét fogyasztotta, mikor minden sötétbe borult. Nagyon megijedt, azt sem tudta, mi tévő legyen, csak az izzadó kezét dörzsölgette.

A szolgáló egyszer csak belépett a vár kapuján, kezében a fénylő ládikával, egyenesen a királyig vitte útja.

- Uram, királyom, elhoztam a Napot, ahogy kérted!

- Te csináltad ezt a hatalmas sötétséget? De hiszen az orromig se látok, még a gyertyáim is eloltódtak. Nem kell nekem a Nap, menjen csak vissza, fel az égre.

Majd a király kinyitotta a ládikát, de a Napnak egyetlen sugara sem mozdult.

- Uram, királyom, a ládikából a Nap el nem mozdul, csak ha én kérem tőle!

- Akkor kérjed tőle, bármit megadok neked, a legdrágább kincsemet is!

- A legdrágább kincsét elfogadom, a lánya keze, az kell nékem!

A király kicsit habozott, de aztán belement az egyezségbe, mert tudta jól, hogy a lánya és a szolgáló kedvesek egymásnak, s mert igencsak félt attól, hogy sötétségben éljen.

A legény akkor elővette furulyáját, elkezdett muzsikálni, s a Nap sugárról- sugárra visszaúszott az égre, és újra világosság lett.

A vár népe ujjongott örömében, a gyerekek örömtáncot jártak, hitték, hogy az ő daluktól sütött ki újra a Nap. A király elfogadta, hogy bármennyire is szeretné, a fényes Napon, meg kell osztoznia a világgal. A lánya és a szolgáló, hatalmas lakodalmat csaptak.  Máig is élnek, ha meg nem haltak.