A boci foltok rejtélye

A boci foltok rejtélye.

A bocifoltok varázsa

A kerek erdő mellett – kissé ugyan arrébb, egy réten, de pont ott, ahol a lepkék otthon érzik magukat a szép virágokon –, élt egy Bori nevű boci. Az anyukáját korán elvesztette, ezért a megárvult boci a birkákat és a gazdát tekintette családjának. Csak az okozott neki szomorúságot, hogy sok kis barna foltja van, nem olyan hófehér, mint birkatársai.

– Bárcsak én is ilyen szép fehér lehetnék, mint ők – mélázott. Az okos kos, Ödön, meghallotta sóhaját és így nyugtatta:

– Te különleges vagy! Nem tudni, mit hoz a jövő. A te foltjaid is biztosan jók lesznek valamire. Mi hófehérek vagyunk, de látod, a kosz is jobban meglátszik szőrünkön. Az erdő melletti folyóban néha megfürdünk, hogy újra tiszták legyünk.

Bori megnyugodott kicsit Ödön szavaitól. Elhatározta, hogy ő is elmegy a folyóhoz, hátha lemoshatja a foltjait. Ahogy közel hajolt a vízhez, a folyó tükrében meglátta bús bociarcát. Nem tetszett neki a szomorú arc. Mélázásából vidám mekegés zökkentette ki. Egy fekete kecske ugrált mellé.

– Szép jó napot! – köszöntötte a kecske. – Gizi vagyok. Miért lógatod az orrod ezen a gyönyörű napon?

– Látod, milyen foltos vagyok? A birkatársaim bezzeg mind szép fehérek.

– Én teljesen fekete vagyok, mégsem vagyok ettől szomorú – mondta Gizi. – Sőt, ha árnyékba fekszem és mozdulatlan maradok, észrevétlen tudok lenni és jobban meg tudom lesni környezetem. Ha a nap rám süt, akkor meg úgy csillog a szőröm, mint az éjszakai égen a csillagok.

 Majd a kecske hallgatózni kezdett.

– Azt mondja a folyó, tudod, mindig beszél hozzám, hogy szeretetből nő egy piciny virág, kerek magból. Nézz rá szeretettel, gondozd, öntözd, mint a barátságot. Lehetünk barátok? – kérdezte aztán még Gizi.

– Igen – válaszolta Bori és elmosolyodott. – Apropó, barátság. Elviszlek egy jó barátomhoz, aki ember, Ábelnek hívják.

Így történt, hogy Gizi, a kecske, ha fekete volt is, a mosolya miatt a legfényesebb, legsugárzóbb barátja lett Borinak és Ábelnek. A fiúnak Bori foltjai meséltek. Az egyikben meglátott egy madárkát. Rögtön fel is használta az iskolai versírós házi feladatában, aminek épp a szabadság volt a témája. A madárkáról írta versét, mégis a bociról üzenve; hogy mindenkiben ott a szabad madár: a fantázia is szabadság, hisz szárnyalni tud. Ábel verse tetszett  az iskolában az osztálytársainak. Ők is eljöttek, hogy megnézhessék a mesélő foltokat.

– Én szívecskét látok! – kiáltott fel egyikük.

– Én almát!

– Én meg krokodilt! – szólt Feri. A többiek csodálkozva kérdezték:

– Krokodilt?

– Igen, elviszem a gumikrokodilomat a tóhoz és úszni tanítom vele az öcsémet. Abba kapaszkodhat.

De Bori foltjai a barátság bélyegei is lettek, hiszen egy jó barát a hibákból, foltokból is jót tud varázsolni, amikor rámutat, hogy azok nem is hibák, hanem valójában kincsek, igazi áldások – ahogy Ödön kos és Gizi kecske is tették. És Borit többé már nem zavarta, hogy nem hófehér. Így derült ki, hogy Bori foltjai valóban varázsfoltok, hiszen aki közelebbről megismerte őt és a foltjait, megláthatta bennük egy jó barát arcát. Mert mindenki egyedi jó tulajdonságokkal bír. Hasonlíthatjuk magunkat másokhoz, de a saját utunkon járva boldogabbak lehetünk, és többet segíthetünk környezetünknek.