Kép forrása: google.com
A csintalan mókusok.
A hatalmas erdő közelében élt három testvér. Nagyon szerették egymást, együtt voltak, amikor csak tehették. Azelőtt a szülőkkel járták be a terebélyes fákkal benőtt erdőt, de mostanra már elég nagyok voltak ahhoz, hogy hármasban tegyék meg szokásos útjukat. Örömmel sétáltak, játszottak az égre nyújtózkodó fenyők, széles lombkoronájú tölgyek, jó szagú akácok, s a büszkén álldogáló daliás bükkök között. A gyönyörű cserjék, virágok, és gombák sokasága tetőzte díszét a csodás természetnek. Apró kis bogarak végezték szorgalmas munkájukat, s szívhez szóló volt a madarak éneke.
Egy napon az erdei tisztáson labdázgattak, olyan sokáig, hogy belefáradtak. Lefeküdtek kicsit a magukkal hozott plédre, hogy egy kellemeset pihenjenek a legszebb fenyő alatt. Jólesett hallgatniuk a susogó fák zenéjét, a harkályok ütemes kopogását, a szárnyasok vidító szólamait, s magukba szívni a virágok által árasztott finom illatokat. Azon a fenyőfán, amelyik alatt álomra hajtották fejüket, éppen mókusok tanyáztak. Egyikük észrevette őket, s mivel igencsak szeretett huncutkodni, elhatározta, hogy a kis kirándulókat valahogy megtréfálja. Mindjárt fel is szaladt a fa legtetejére, ahol társai frissen szedett fenyőtobozokat falatoztak. Odaszólt:
– Hagyjátok abba az evést! Van egy fontos dolgom, amiben segítenetek kellene!
– Mi lenne az? – kérdezték a többiek.
– Lent a fa alatt alszik három embergyerek. Meg kellene tréfálnunk őket. Benne vagytok?
– Benne. De hogyan?
Még alig gondolták ki a mókázás mikéntjét, máris a pokrócon termettek. Mellső lábaikkal óvatosan leemelték a fiatalok cipőjét, majd ügyesen elvitték azokat a szomszéd fa alá. Gyorsan feliszkoltak egy-egy fenyőágra, ahol tobozok tömkelege várt rájuk.
– Ennyit úgysem bírunk megenni – állapították meg – télére meg ráérünk még gyűjteni!
– Nos, akkor mi legyen? Szedjünk egy ölnyit, s rakjuk le melléjük! – mondta az egyik.
– Ó, az nem jó! Valami viccesebbet találjunk ki! Mi lenne, ha inkább egyszerre dobnánk le rájuk? Arra hirtelen felébrednek, s majd azt hiszik, hogy tobozeső esett. Aztán felugranak, s elkezdenek futni, hogy menedéket keressenek. Mi meg jót nevetünk rajtuk.
– Nagyszerű ötlet! Próbáljuk ki! – lelkendeztek kacarászva a kis csintalanok, s szaporán kezdték el szedni a fa terméseit.
– Háromig számolok és dobjuk! Egy, kettő, hááárom! Rajta! – kiáltotta egyikük, s máris az alvókra potyogott a számtalan toboz.
A gyerekek felriadtak.
– Jaj, jaj, mi potyogott rám? A fejemre, a mellkasomra, a hasamra és a lábamra is!
– Az enyémre is! Az enyémre is!
– Szaladjunk, amíg nem késő! – kiáltoztak rémülten, s futásnak eredtek.
Már majdnem hazaértek, amikor egyikük észrevette, hogy a lábaikról eltűntek a cipők, ráadásul a szeretett plédjük is ott maradt.
– Egy szörnyeteg támadhatott meg bennünket! – mondogatták.
Kétségbeesett sírással rohantak be a kapun.
– Mi baj van? Mi történt veletek? – kérdezte izgatottan apjuk, aki éppen az udvaron tartózkodott.
A testvérek egymás szavába vágva próbálták elmondani, hogy mit tett velük valami gonosztevő.
– Na, gyertek be a házba, nyugodjatok meg! Talán nem is lehetett akkora a baj! Kicsit pihenjetek, aztán együtt visszamegyünk!
– Nem akarok visszamenni! Soha többet nem akarok az erdőbe menni! – tiltakoztak mind a hárman.
– Gyertek bátran, vigyázni fogok rátok! – kapták a biztató szavakat.
Végül elindultak. Elől az apa, mögötte a három csemete. A fenyőfa közelébe értek.
A tréfálkozók addigra kupacba szedték a tobozokat, s megtisztították a plédet az apró hulladékoktól.
– …hát nem egészen így gondoltuk! Viccnek szántuk, de nem jól sült el – töprengtek.
Megbánták, hogy rosszat tettek. A másik fa alatt még ott várakozott a három pár cipő. A mókusok elfutottak értük, s a lábbelikkel várták a feléjük közeledő családot. Néhány perc elteltével felszaladtak a fára. Odújukból lehoztak egy-egy odagyűjtött maréknyi mogyorót, s bocsánatkérésük jeléül megajándékozták az immár mosolygó gyerekeket.
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
Ezt a mesét írta: Szabó Veronika amatőr író
Nyírteleken születtem, jelenleg Nyíregyházán élek. Korai irodalmi érdeklődésemre nagy hatást gyakoroltak a szüleimtől, a nagymamámtól és az első tanítómtól hallott mesék, valamint a Petőfi Rádió régi irodalmi műsorai. Az első verseimet 12 éves koromban írtam, azok sajnos már nincsenek meg. Hosszú ideig szabadidő hiányában nem nagyon foglalkoztam írással, csak néha vetettem papírra gondolataimat prózák formáj...