A derűlátó Linzi

A derűlátó Linzi.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy ember, s asszony, s annak egy csudaszép leánya, Linzi.

Fiatal volt, és mindig jókedvű. Olyan jó volt a természete, hogy mindent a kedvezőbb, szebbik oldaláról látott. Akárhová ment, akárkivel találkozott és akármilyen helyzetben találta magát, mindig hitt abban, hogy idővel és végül a dolgok rendeződni fognak.  Pedig nem volt ám olyan egyszerű az élete, mert ha hiszitek, ha nem, elálló fülei voltak.  Szép hosszú haját ráfésülte és így már alig látszott. Az se zavarta, ha csúfolták érte.  Ilyenkor nem szólt semmit, csak mosolygott.  Aztán egy idő után abbahagyták, már nem gúnyolódtak rajta. Hogy miért nem? Ki tudja. Talán azért, mert akárkivel találkozott, széles mosollyal köszöntötte. Mindenkihez volt egy kedves szava.

Tél volt.  Kopaszok voltak a fák, csak az örökzöld növények levelei maradnak meg. Az állatok egy része téli álmot aludt. A szívük nem állt meg, csak a testük hűlt ki. A vándormadarak elrepültek melegebb éghajlatra, délebbre. Feltámadt a szél, egyre csípősebben fújt. Linzinek már egészen kipirult az arca tőle. A fákat egyre jobban kicsipkézte a zúzmara. A föld fagyos, deres lett. Ám a lány ment, mendegélt tovább, és dúdolgatott egyes-egymagában a réten.- La-la-la- la… - Szervusz, Szőrmók cica! Szervusz, Bozontos! Szervusztok, kismadarak! Szervusztok, kopasz fák! Neked is, szervusz, apró kis bogárka! – köszöntött mindenkit vidáman, mosolyogva. – Szervusz, Linzi!- köszöntötték vissza. – De jó a kedved! – Ugye? – felelte széles mosollyal. Mindenki szerette őt, mert mindig képes volt feldobni a hangulatot még a legkomolyabb pillanatokban is. Közben pilinkélni kezdett a hó. Egyre nagyobb pelyhekben hullott.

Egy fiú, Bazsi jött vele szembe, szomorúan, búsan, mert barátra vágyott.  – Nézd, milyen szép minden! – kiáltott fel ámulattal Linzi.  Bazsi meglepetten nézett rá. – Szervusz! De jó kedved van! – Ugye? Nézd, milyen csodaszép a tél! Nézd, itt egy hópihe!- mutatta a tenyerére hullott pihét. Olyan, mint, egy icipici gyémánt csillag. – De már elolvadt! – Igen, mert meleg a kezem. – Nézd, itt egy másik! – Bazsi is kedvet kapott a hópihék megfigyeléséhez. Egyre jobb kedve lett. – Mondd, hogyan lehet az, hogy neked mindig jókedved van? Akárhányszor látlak, mindig mosolyogsz. Mindenkihez van egy kedves szavad. Sőt azt is láttam, hogy mindig segítesz annak, akinek szüksége van rá. Hogy csinálod? – kérdezte Bazsi. – Nagyon egyszerű. – felelte Linzi. -

Minden reggel, amikor felkelek, eldöntöm, hogy ez a nap is szuper lesz. Ezt is boldogan, tartalmasan fogom eltölteni. Minden napban új lehetőségeket látok. Majd figyeld csak meg! Gyere velem!- Rendben! – állt rá Bazsi. Nem tudta, hogy hova, s merre hívja őt a lány, de ment vele rendületlenül, s eközben beszélgettek. A fiúnak eleinte ez nem tetszett, az nem tetszett. Sőt búsult, mint a gilice a száraz ágon. De a lány mit se törődött ezzel. Csak beszélt és beszélt. –

Az embereknek szükségük van a nevetésre és a jókedvre, és én fontosnak érzem azt, hogy ezt a derűt, átadjam, akinek csak tudom. Szeretném megszépíteni a napjukat, mert ez által az enyém is szebb lesz. – Komolyan? – Komolyan! – Nálam is voltak olyan idők, amikor nehéz helyzetekbe kerültem, de élt bennem a remény, a bizakodás és erőt vettem magamon. Ez nagyon fontos! Mindig megtaláltam azt a fényt, ami képes volt segíteni. – Az elálló füleidre gondolsz? - szegezte neki a kérdést a fiú. A lány egy pillanatra meghökkent, de máris válaszolt a fiúnak. – Arra is!

A nevetés az élet egyik legjobb ajándéka, és mindenkinek szüksége van rá nap, mint nap- folytatta Linzi. Bazsi csendben hallgatta. Egyre inkább megérintette a lelkét a gyönyörű lány szavai. Eközben odaértek a befagyott tóhoz. – Van kedved csúszkálni a jégen? – kérdezte Linzi. - Nem fog alattam beszakadni? – Dehogy! A szüleim megmutatták, hogy melyik részén és meddig csúszkálhatok, mert ott nagyon vastag. Természetesen máshol nem szabad, mert valóban megtörténhet a baj. Na, gyere! – hívta kedvesen, mosolyogva. Bazsi egyre inkább kedvet kapott a szórakozáshoz. Egyre nagyobb lelkesedéssel, egyre nagyobb jókedvvel korcsolyázott a tükörsima jégen.

Így telt el a nap, aztán egy hét, egy hónap, egy évszak. Bazsi egyre többször találkozott Linzivel. Egyre több mindent megtanult tőle, mármint ami a derűlátással volt kapcsolatos.

Elmúlt a tél, kitavaszodott, előbújtak a hóvirágok. Hazatértek hosszú útjukról a vonuló madarak.

Aztán jött a forró nyár. Beértek a zöldségek, a gyümölcsök. Linzi és Bazsi, amikor csak tehették együtt töltötték a szabad idejüket. A télen még befagyott tó, már kellemesen meleg volt. Lementek a partra napozni, beszélgetni, sőt fürdeni is, de csak ott, ahol meg volt engedve. Bazsi már mindent a kedvezőbb, szebbik oldaláról látott. – Nézd Linzi! Milyen boldogan süt a nap! Még a sugarai is jókedvűek. Még az ég is fénylik tőlük!  - Igen, én is látom! – Ott, a víz tükre, mint a gyémánt, úgy csillog! Szinte csalogat minket! - Közben mosolygott fülig érő szájjal.

Akárhová ment, akárkivel találkozott és akármilyen helyzetben találta magát, immár ő is hitt abban, hogy idővel és végül a dolgok rendeződni fognak, mert Linzitől ezt látta és ezt tanulta. Ez pedig jó volt neki. –

Jókedvem van mindig nekem,

mert én tudd, ezt így szeretem.

Remélj, bízzál, legyél erős,

s lásd, a szépet ott a mezőn!

Nézd a csodát, legyél hálás,

minden nap egy újabb áldás! – kántálta a fiú.

Béke töltötte el a szívét. Elégedett volt a lány is. Bazsi boldog volt, mert igaz barátra talált. Megtanulta azt is, hogy bár mindenki más úton jár, hogy senkinek sem tökéletes az élete, csak arra összpontosítson, amije van, és nem arra, ami nincs. Hálás volt, amiért a lány ezt megtanította neki.

Linzi öröksége ma is él tovább azok lelkében, akiknek sikerült megismerniük és megtapasztalniuk azt a vidámságot és boldogságot, amit a lány hozott az életükbe.