A fekete barika

A fekete barika.

A fekete barika

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy gazda és annak volt egy birkanyája. Fent èltek a hegyek között ìgy a bárányok minden nap a csodásan zöldellő domboldalakon eszegettèk a ropogós friss zöld füvet és a fensèges illatú gyógynövényeket.

A tavasz vège felè annak rendje ès módja szerint sorba születtek a nyàjban a kis bárányok. 

A gazda és a gazdasszony legnagyobb meglepetésére ebben az esztendőben az egyik kis bárány gyapja fekete színű lett. 

Bizony csodálkoztak is nagyon. Sok-sok éve már, hogy birkatartásból éltek, de ilyet még nem láttak korábban. 

Nagy volt a meglepődés a bárányok között is. Nem tudták mire vélni ezt a furcsaságot, ìgy nem is igazàn èrtettèk, hogy mit kezdjenek vele. Teljesen idegen volt szàmukra. 

Ahogy a kis fekete bárány nőt, nődögèlt egyre többet piszkálták, csúfolták őt a többi bárányok csupán azért, mert más volt mint ők. 

Egy kicsit mèg féltek is tőle, hiszen ha valaki másképpen néz ki mint amit megszoktunk akkor bizony hajlamosak vagyunk mi emberek is tartani tőle, esetleg még csúfolni is. Nem volt ez másképp a bárányok között sem. 

Játszani sem akart vele a többi fiatal barika és még a legelőn is egyedül kóborolt szegényke a nyájtól távolabb. 

Megunta, hogy mindig piszkálják a sötét színű gyapja miatt így jobban érezte magát távol a többiektől. 

Csak az anyukája volt aki védelmébe vette és aki mellett biztonságban érezhette magát ám idővel anyukájának újabb kisbáránya született és immár róla is gondoskodnia kellett ìgy szegény fekete barika ettől fogva csak még jobban egyedül érezte magát. 

Egy nap aztàn úgy döntött, hogy mikor kihajta a gazda a nyájat a legelőre ő bizony megszökik. Hallotta ugyan, hogy a közeli hegyek között farkasok ólálkodnak és a bölcs bárányok mindig elmondták nekik, hogy soha ne hagyják el a nyájat mert csak itt vannak biztonságban. 

A ràjuk vigyàzó pásztorkutyák nagyon bátrak és ha esetleg farkasok járnának erre akkor ők biztosan elkergetik őket. 

Ám mit sem törődött már ezzel a fekete bárányka, ô bizony menni akart, messze el a többiektől minél hamarabb. 

Azon az éjjelen egy szemhunyásnyit sem aludt annyira izgatott volt.  

Már jó ideje érezte, tudta, hogy ő nem csak külsejében más mint a többi bárány hanem belül, a lelkében is. 

Mivel sokat volt egyedül szokásává vált a többi állatka távolabbról való megfigyelésre és ebből mindig nagyon sokat tanult. 

Napról napra egyre okosabb és bölcsebb bárányka lett belőle.

Végül megvirradt és a ragyogó tavaszi nap sugarai keltettèk újra èletre a vidèket. 

Hűvös volt még de a friss fű illata csalta a nyájat a legelőre.  

A kis fekete bárány résen volt és egész délelőtt várta a kínálkozó alkalmat, amikor sem a juhász sem pedig a kutyák és a többi bárány nem veszik észre, hogy megszökik. 

Eljött már az ebédidő is és a juhász és kutyái olyan jól beebédeltek a finom paprikás krumpliból és kolbászból, hogy bizony utána egy terebélyes cseresznyefa alatt elnyomta őket az álom.  Nemigen szokott ilyen előfordulni de hát a friss tavaszi legelő és a jóízű ebéd most bizony megtették a hatásukat még a kutyáknál is.

A kis fekete bárány jól tudta már, hogy véletlenek bizony nincsenek és most itt a lehetőség a szökésre hiszen a nyáj is éppen háttal áll neki, senki sem fogja észrevenni ha most eliszkol.

Már éppen indulni készült amikor a távolban a füves hegyoldal tetején furcsa árnyak kezdtek kirajzolódni. 

Először csak tárgyaknak tűntek de aztán ahogyan közeledtek egyszer csak ráeszmélt, hogy mik is azok valójában.

Farkasok! Egy egész falka! -mondta ki magának hangosan és làtta, hogy egyenesen a nyáj felé tartanak.

Megérezhették, hogy senki sem őrzi a nyájat és most már szemmel láthatóan rohantak, hogy a bárányok közül prédát ejtsenek maguknak.  

-Figyelmeztetnem kell a nyàjat, most rögtön!- eszmèlt rà a barika és már indult is, hogy szóljon a közelgő veszedelemről.

Ó lett nagy riadalom! Százan voltak 100 felé futotta és nem tudni, hogy a levegőben lehetett-e tényleg valami vagy az ételben, de bizony hiába volt a nagy felfordulás, bègetès a juhász és kutyái biza még mindig kellemesen szúnyokàltak a fa alatt.

Csak a fekete barika nem futott semerre.

Maga sem értette hogy miért, de nem volt benne félelem. Csak állt ott a legelő közepén és nézte ahogyan a farkasok egyre közelebb érkeznek az éppen szétszéledő nyájhoz.

A következő pillanatban látja ám, hogy a legidősebb bárányka menekülés közben felbukik egy sziklában és lábát töri. Elterült a földön tökéletes prédát nyújtva a farkasoknak akik már majdnem oda is értek. 

Miközben az eseményeket figyelte egyszercsak olyan erőt kezdett el érezni magában ami mint egy puskagolyó olyan sebesen repítette őt a sebesült bárányhoz. 

Maga sem èrtette mi törtènik és amikor mellé ért hirtelen megállt és testével takarta el a földön fekvő állatot.  

Pont ekkor értek oda a farkasok is, hogy lecsapjanak áldozatukra.  

Àm ahelyett, hogy rögtön támadtak volna hirtelen ők is megálltak. 

Megálltak és nagyon de nagyon meglepődtek. Egészen pontosan a földbe gyökerezett a lábuk. 

Hogy mitől is?

Bizony a fekete báránytól.  

Ugyanis ők sem láttak még ilyen teremtményt.  

Hiába a farkaséhség, a vadászösztön bizony a meglepetés ereje úgy megállítottak a falkát, hogy ők maguk sem értették mi történik.  

Kővé dermedve figyelték az előttük álló, vagyis akkor màr inkàbb fekvő fekete szerzetet. Sosem láttak még ilyet ők sem így nem is tudták vajon veszélyt jelenthet-e rájuk?  

Èreztek valami különös erőt ami a fekete báránytól áradt feléjük és amivel nem tudtak mit kezdeni. 

A félelem nélküliség ereje volt az ès mivel a farkasok megszokták, hogy tőlük bizony mindenki fél a meglepetés erejével hatott rájuk, hogy ez a fura színű állatka a félelem legcsekélyebb jelét sem mutatja. 

Nézegették egymást egy darabig a fekete bárány és a farkasok miközben a nyáj többi része màr szerte szèjel szaladt, a törött lábú sérült bárány pedig mèg mindig reszketve feküdt a földön.  

Vagy egy percig is így maradtak mikoris a farkasfalka vezére, aki legelőrèbb állt, egyszer csak meghajolt a fekete bárány előtt majd ezt látva a többi farkas is fejet hajtott.

Miután ez megtörtént még egyszer egymás szemébe néztek majd a farkasok sarkon fordultak és elmentek.  

A hirtelen tàmadt csend megàllàsra kèsztette a már szerte szaladt bárànyokat is és hàtrafordulva ők is szemtanúi voltak a történteknek. 

A juhász aki éppen akkor ébredt fel szintén tanúja volt az eseményeknek. 

Mindannyian, a fekete és a mellette fekvő idős bárányhoz szaladtak és nem győzték kérdezni, hogy mégis hogyan történhetett mindez?  

Mióta világ a világ ilyet még senki sem látott.  

Maga a juhász is teljesen a látottak hatása alatt volt és nem győzte vizsgálni a bárányokat, hogy tényleg mind egyben van és senkiben sem tettek kàrt a farkasok.  

A történetnek hamar híre ment a bárányok és az emberek között is. 

Volt aki hitte, volt aki nem, hogy bizony van egy igencsak különleges bárány aki még a farkasoktól sem fél és e képessége révén megmentette a nyáj öregének az életét ès ezzel együtt a birkanyàjat.

Nem is bántotta, csúfolta többé senki sem a fekete gyapjas állatot hanem végre elfogadták másságával együtt és tisztelni kezdték.  

Megtanulták, hogy attól, hogy valaki másképpen néz ki mint amit megszoktunk, attól még ugyanolyan értékes teremtménye életünknek, világunknak ès mindenkiben vannak olyan kincsek, èrtèkes tulajdonsàgok amivel segìthet màsoknak.

Tisztelték bölcsességèért és bátorságáért is ès amikor csak tudtak igyekeztek tanulni tőle.

Bár mindez már nagyon de nagyon régen történt de mindmáig szóbeszéd mind a juhászok mind pedig a bárányok között ès csodálattal mesélik még ma is. 

Vège