A hattyú és a hat tyúk barátsága

A hattyú és a hat tyúk barátsága.

Matild néniék háza a falu végén volt, kertjük egészen a Locsi-patakig húzódott. Az udvaron kapirgáló hat tyúk egész nap a friss zöldben szedegette a jobbnál jobb bogarakat, magokat. Gyakran a vízig is elmerészkedtek, mivel ott igazán ízletes zöldeket találtak, amit desszertként fogyasztottak. Katus volt a tyúkok közül a legbátrabb, őt nem riasztotta a hullámok csillogása, csobbanása. Az egyik délelőtt hangos káricsálással hívta barátnőit:

– Kot-kot, lányok! Ide gyertek! Valami érdekes madár érkezik hozzánk.

Klotild, Kincső, Korina, Kátya és Karolin egymást előzve igyekezett a patakhoz. Szemük elkerekedett, csőrük tátva maradt, amikor a vízen feléjük közelítő hatalmas fehér madarat meglátták. Ők még ilyen szerzetettel nem találkoztak és nem is hallottak ilyenről. Pedig sokféle repülő állatot ismertek, és a ház padlásán lakó galambok is sokat meséltek az útjaik tapasztalatairól.

A nagy fehér madár is érdeklődve figyelte a parton csoportosuló barna rikácsoló csapatot. Számára is ismeretlenek voltak ezek a lények. Azt látta, hogy ők is madarak, hiszen szárnyaik voltak, meg toll borította a testüket. Igaz, hogy nem olyan szép fehérek, mint ő. A csőrük is jelentéktelen volt az övéhez képest, na és a nyakuk…! Hát az egészen nevetségesen nézett ki szerinte. Ugye Ti már kitaláltátok, hogy ki érkezett Matild néniékhez ?! Hát persze, hogy egy hattyú!

Katus hangos kotkodácsolással üdvözölte az ismeretlen vendéget. Aztán egymást túlkárogva kérdezgette a hat kíváncsi tyúk a hattyút. Minden érdekelte őket:

– Hogy hívnak? Honnan jöttél? Miért vagy a vízben? Hol van a tarajod? – záporoztak a kérdések a hattyú felé.

A nagy madár egy-két trombitáló hang után illendően bemutatkozott, elmondta, hogy Huba a neve és hogy ő egy vízimadár, olyasmi, mint a libák. Ezt Katus is gyanította, hiszen a szomszéd udvarban kacsák és libák is éldegéltek. Néha még itt a patakban is úszkáltak. Ahogy jobban megnézte Hubát, tényleg látta a hasonlóságot a szomszéd Gedeonnal. Csak neki rövidebb volt a nyaka, meg a hangja és a csőre is más volt.

A hattyú, látva, hogy nem kell tartania ezektől a barna kis madaraktól, kisétált a patakpartra. A tyúkok pedig a kert felé indulva hívogatták:

– Gyere velünk, Huba! Itt a fűben sok bogár meg csiga van, sőt a gazdaasszonyunk mindig tesz ki nekünk búzát meg kukoricát. Szívesen megkínálunk a magokkal, ha szereted őket.

Huba nem igazán tudta, hogy mi az a búza, meg kukorica. De kíváncsi volt, ezért követte a tyúkokat a ház irányába.

– Nézd már, Gazsi! Kit hoztak ide ezek a tyúkok, csak nem egy hattyút?! – kiabálta férjének Matild néni, aki éppen a kert felé igyekezett egy kis zöldségért.

– Az bizony egy jól megtermett bütykös hattyú… de miért lógatja olyan furcsán az egyik szárnyát?

Gazsi bácsi hamar észrevette, hogy a hattyú egyik szárnya törött volt, és segítségre szorult.

– No, anyus, zárd be a tyúkudvar ajtaját, hogy ne tudjon visszamenni a patakhoz a hattyú, én meg eltekerek az állatorvoshoz tanácsot kérni.

Matild néni megfogadta a tanácsot, látta, hogy ez egy szelíd madár, bár a méretei kissé félelmetesek. Egy edénybe vizet öntött, egy tálba búzát és kukoricát rakott, hátha megéhezett a madárvendég.

Gazsi bácsi hamarosan jó hírrel érkezett. Az állatorvos megígérte, hogy a rendelés után eljön hozzájuk, szemrevételezi a hattyú sérülését. Úgy is lett, a szakértő szemek és a tapasztalt kezek hamar megállapították, hogy a hattyú szárnya tényleg törött, méghozzá valami felelőtlen ember lőhetett rá, hiszen golyótól sérült meg.

Huba az első ijedség után csendben tűrte, hogy a doktor meg a házigazda kis lécdarabokkal sínbe tegyék a törött szárnyát. Mozgatni persze most sem tudta, de sok választása nem volt. Azt érezte, hogy jót akarnak neki ezek az emberek, na meg a magok is finomak voltak.

– Néhány napig tartsák itt elzárva a többi baromfitól, főleg a kakastól! Aztán ha már megszokta magukat, kiengedhetik a zöldbe, meg a patakhoz. Ha rájön, hogy itt jól tartják, nem fog elúszni maguktól. A repülés meg jó darabig szóba sem jöhet nála.

Huba hattyú nem unatkozott, hiszen a hat tyúk szóval tartotta, folyton a kerítés közelében kotkodácsoltak. Meséltek neki arról, hogy milyen az élet a baromfiudvarban, meg a röpködő madaraktól hallott híreket is továbbadták. A gazdaasszony finom magokról, friss zöldekről gondoskodott. Már egészen összebarátkozott Matild néni és Huba. De igazi barátja Misi lett, aki a szemben lévő házban lakott és Matild néniék unokája volt. A fiú, iskola után mindig a nagyszüleihez ment át. Így találkozott a baromfiudvarban sétáló hattyúval. Alig lehetett a kerítéstől elcsalogatni, annyira megtetszett neki a nagy fehér madár. Folyton beszélgetett hozzá, meg zsenge fűszálakat dugdosott át a kerítésen. Huba egyre bátrabban merészkedett a kerítés közelébe, a harmadik napon már türelmetlenül várta Misi érkezését. Akkor aztán még egy fiú jött hattyú-nézőbe: Simi, aki Misi legjobb barátja és osztálytársa volt.

Egy hét „fogság” után a két fiú engedhette ki Hubát a zöldellő udvarba. A hattyú még azt is megengedte, hogy a fejét megsimogassák a gyerekek. A hat tyúk lelkesen követte a víz felé lépegető barátjukat. Persze ők a patakba nem merészkedtek be, de érdeklődve figyelték a kecsesen úszkáló Hubát. Nagy öröm volt a hattyúnak újra vízben lenne, na meg a finom vízi növények is hiányoztak már neki. Mikor a tyúkok elunták a bámészkodást, a fiúk kihívták a madarat a vízből. Ő pedig engedelmesen követte őket a baromfiudvar irányába.

A következő két hétben mindennapos programja lett Hubának az ebéd utáni séta és úszkálás a fiúk vezetésével. Na meg lelkes rajongói, a tyúkok is mindig elkísérték a patakhoz.

Az egyik délelőtt az állatorvossal érkezett haza Gazsi bácsi, akik ügyesen megszabadították Hubát a szárnyára erősített síntől.

– Remélem, már összeforrt a csontja, és útjára engedhetik a hattyút! – mondta elégedetten a doktor úr.

Huba eleinte csak óvatosan, aztán egyre bátrabban próbálgatta sérült szárnyát. Örömét hangos trombitálással fejezte ki megmentőinek. Majd néhány szárnyemeléssel búcsúzott vendéglátóitól és halk evezéssel elúszott a vízen, amerről érkezett.

A tyúkok lecsendesedve kapirgáltak tovább a patak közelében, de hiába várták, hogy Huba visszaússzon hozzájuk. Az ő bánatuknál csak a fiúk szomorúsága volt nagyobb, amikor az iskola után hűlt helyét találták kedvencüknek. Egész délután a vízparton várakoztak, de hiába…

Két hét elmúltával a vasárnap délelőttöt ismét a pataknál töltötték a fiúk. Figyelték a békákat, szitakötőket, kavicsot dobáltak a kishalak közé… Egyszer csak egy trombitáló hangra figyelt fel Misi.

– Maradj csendben, és figyelj! Ez olyan hang, mint a Hubáé volt.

Simi is a hang irányába fordult és hamarosan meg is pillantották kedvenc hattyújukat. Tényleg Huba közeledett a patak vízében, de nem volt egyedül. Mögötte egy másik, kicsit kisebb szépséges bütykös hattyú úszott feléjük. Mindkét nagy madár hátán három-három szürke pelyhes hattyúfióka ücsörgött. Mikor a fiúkhoz értek, a kis utasokat is a vízre eresztették a szülők.

– Siess, Simi, hívd a nagyiékat! Huba elhozta hozzánk bemutatni a családját.

A nagyszülők sietve, de óvatosan közelítettek a patakhoz. Mögöttük a kotkodácsoló hat tyúkkal.

– De szépek vagytok, kicsikék! – dicsérte Katus tyúk a fiókákat. – Hamarosan nekem is lesznek ilyen kis pelyheseim, majd én is megmutatom őket, ha újra erre jártok.

Búcsúzóul Huba megengedte, hogy a fiúk megsimogassák a fejét. A hattyúfiókák újra elfoglalták helyüket szüleik hátán, és indult haza a hattyúcsalád.