A kerekező királylány

http://mocorgohaz.hu/
A kerekező királylány
 
Hajnalka királykisasszony hajnalban született,   amikor a láthatáron a Nap éppen csak készülődött, hogy világosságot hozzon Rózsaországra, bearanyozva meleg sugaraival az azúrkék égboltot. Amikor  az ország  királya értesült l...

Kép forrása: pexels

A kerekező királylány

 

Hajnalka királykisasszony hajnalban született,   amikor a láthatáron a Nap éppen csak készülődött, hogy világosságot hozzon Rózsaországra, bearanyozva meleg sugaraival az azúrkék égboltot. Amikor  az ország  királya értesült leánya születeséről, félbeszakította a szokásos heti vadászatot és szélsebesen visszalovagolt a királyi várba. Karjaiba vette a fodros-bodros pólyába csomagolt kicsi leánykát, hatalmas csókot nyomott a csöpp orcácskára, majd táncra perdült vele. Táncolt és énekelt, az sem zavarta hogy a kisbaba már belevörösödött a sírásba.  Csak akkor hagyta abba az önfeledt táncot, amikor  többszöri, hangos kopogtatás után belépett a kancellár.

  • Engedelmet, Felséges királyom – hajolt meg mélyen a királyi pár előtt –, de ki kell hírdetni Hajnalka születését! Hadd tudja meg országunk apraja-nagyja, hogy Leopold királynak és Anna királynénak egészséges leánygyermeke született! Bátorkodtam elkészíteni a hírdetményt, Felségednek csak alá kell írnia és le kell pecsételnie.
  • Jól van, jól van, essünk túl rajta!  -  vette át a rózsaszín szalaggal átkötött  irományt a király. Kitekerte, átolvasta, egyetertően bólogatott, majd a kihegyezett tyúktollat a tintásüvegbe mártotta,  és  cirkondás betűkkel aláírta.  Meglobogtatta, megfújogatta, hogy a tinta gyorsabban megszáradjon, rányomta a címeres viaszpecsétet,  majd  visszaadta a kancellárnak,  aki rögtön elrohant vele.  A királyi vár erkélyén megszólaltak a fanfárok, felolvasták a hírdetményt. A hallgatóság boldog éljen-éljen kiabálásokkal, tapsolással fogadta a jó hírt. Lovas futárokat  küldtek a királyság minden irányába, hogy a várfalakon túl is értesüljenek a nagy eseményről.

 

Az évek gyorsan mentek, egyik a másik után, Hajnalkából egykettőre szépséges hajadon lett.  Az öreg udvari tanítómester oktatta írásra, olvasásra, számolásra, földrajza és történelemre. A hoppmester megtanította táncolni, a zenetudós hárfán játszani. A hadvezértől  kiválóan elsajátította a kardvívást, a porondmestertől a lovaglást.  Az udvari varázsló a kémia tudományából adott neki leckéket.  Kiváló tanuló volt, okos, művelt, mindenhez értett,  amihez  egy királylánynak értenie illett.  Sőt, sokkal több mindenhez is!

Ugyanis biciklizett!  Rajta kívül csak Csipisz, az udvari bolond tudott  kerekezni a várbéliek közül, de folyton bolondozott, leesett róla, vagy elesett vele, és   csak nevetett rajta a többiekkel együtt.

A királyi bicikli régóta ott porosodott a pókhálós padláson,   amikor egy esős délután Hajnalka ráakadt. Szépen megpucolta,  csillogott-villogott a zöld bicikli, aranyozott csengettyűje mókás hangot adott: Krrrr… krrrr…  Anna királyné  távoli országban élő rokona hozta  születési ajándékként a kis királylánynak,  mondván,  majd amikor nagyobb lesz, hasznát veszi, mert könnyedén legyőzi vele a távolságot .  Mivel a királyi várban senki sem tudta hogyan kell használni,  így felrakták a padlásra.

Hajnalka hamar megtanult kerekezni. Mindenki csodálattal nézte, amikor a kétkerekűn elsuhant mellettük vagy ijedten félreugrottak a krrr-krrr  hangot meghallva a hátuk mögött.  Később már kicsi lett  a királyi vár is,  és kimereszkedett vele a falakon túlra.  Elkerekezett a közeli faluba, megcsodálta a heti vásári forgatagot , és betért egy pohár vizet kérni a sarki kiskocsmába is . Élénken figyelte a várfalakon túli életet, hallgatta miről beszélnek az egyszerű emberek. Leginkabb azok a mendemondák keltették fel a figyelmét, amelyek arról szóltak, mi van az Üveghegy túloldalán.  

 Egyesek szerint végeláthatatlan tenger, melyben akkora halak élnek ,melyek képesek egészben lenyelni egy lovat is.

Mások szerint átjárhatatlan sűrű, sötét erdő van odaát, félelmetes fenevadakkal és fákon lakó tíz méteres kígyókkal.

Volt aki azt mondta, hogy kietlen kopár homoksivatag terül el, se vége se hossza, iszonyúan forrón süt a nap,  nincs víz, és víz nélkül nincs semmi élet.

Más mende-monda szerint mindent jég és hó borít,  az emberek medvebundában is majdnem megfagynak, és jégkunyhókban laknak.

Akadtak olyanok is, akik úgy tudták, hogy ugyanolyan élet van az Üveghegyen túl is, mint az  innenső oldalán.

De a legtöbben minderre csak legyintettek, mondván nincs ott semmi. Se víz, se erdő, se homok, se jég.. Az Üveghegyen túl már nincsen semmi. Az Üveghegy a határvonal, a semmi és a valóság között.

 

Hajnalka gyakran kiült a toronyszobája ablakába, vagy elterült a réten a selymes fűben,  és sóvárogva nézte a távolban tornyosuló, hatalmas Üveghegyet. Megcsodálta, ahogy a nap sugarai szivárvány színekben játszadoznak a síkos felületen és  ahogyan visszaverődnek róla. Órákon át elmélyülten bámulta, míg a nap le nem bukott a láthatáron.

Mialatt a vele egykorú lányok arról ábrándoztak, hogy egy napon majd eljön értük  A HERCEG   fehér lovon, addig Hajnalka újra és újra szőtte képzeletbeli utazását az Üveghegyről, melyet megannyi hős és bátor vitéz próbált  megmászni eredménytelenül. Számos versenyt tartottak már , magas jutalmat ígérve a győztesnek, de senkinek sem sikerült feljutni néhány méternél magasabbra.  A síkos üvegről sorra visszacsúsztak. Hiába próbáltak lyukakat vésni az oldalába, hogy kapaszkodókat tehessenek azokba, a kalapács eltört, a véső kicsorbult. S aki gyalogosan elindult , hogy megkerülve jusson a túloldalra, hamarosan visszatért étlen-szomjan, fáradtságtól aléltan, mert se vége se hossza nem volt a hegynek.   De Hajnalkát mindez nem tántorította el,  nagyon is szerette volna  megtudni az igazságot.

Egyik délutáni  az udvari tanítómester  észrevette, hogy a királylány gondolatai valahol máshol járnak. Hol ábrándozva bámult kifele az ablakon,  hol  elmélyülten rajzolgatott. Már vagy harmadjára szólította fel a rajzolás befejezésére, amikor a királylány végre meghallotta és zavartan elpirult.

Az udvari tanítómester csak pár pillantást vetett a rajzra, felkapta,  és   szó nélkül kiviharzott a teremből, szélsebesen rohant végig a hosszú folyosón, és kopogtatással sem fáradozva  berontott Őfelségéhez, aki  térdig érő csipkés alsónadrágban állt a tükör előtt. Várta, hogy a szabó megfelelő méretűre igazítsa az új ruháját. A szabó annyira megijedt a a váratlan látogató betoppanásától, hogy kezében az olló hírtelen összecsukódott és belevágott a hűvös, királykék selyembe.

 

  • Nézze, Felséges Uram! Ilyeneket rajzol a királykisasszony mialatt én magyarázok! - adta át a rajzot Őfelségének, aki  nagy érdeklődéssel tekintett le a papírlapra.
  • Igazán tehetséges.. hm..  milyen finoman, milyen aprólékos részletességgel van kidolgozva  .   Igen, igen.      Vajon kitől örökölte ezt a mesteri rajz-készséget?
  • De Felséged! - lepődött meg a tanítómester a király válaszán. – Igen, elismerem, valóban tehetséges, de  Ön szerint helyénvaló, hogy a királykisasszony egy vízalatti nagy buborékban ábrázolja hős Teofil  királyunkat, amint éppen gyertyafénynél kockázik?
  • Mindenki tudja róla, hogy szenvedélyes kockajátékos volt , és hajszál híján elkockázta a királyságot is  – súgta a király az udvari tanítómester fülébe. -  Aztán miből gondolod, hogy ez itt Teofilt ábrázolja?
  • Uram, királyom, nézze csak meg jól! Egyedül neki volt ilyen kackiásan álló, fonott bajusza a kis lila masnival összefogva  széles országunkban több száz évre visszamenőleg. De nem ez a lényeg,  hanem a víz alatti élet,  a buborékban a  gyertyafény,  na és a kis szék? Meg az asztal? Hogyan kerülhetnek  oda?
  • A királykisasszonynak túl élénk a fantáziája – lépett oda  a mogorva kancellár. – Nem jó, hogy folyton átbiciklizik a szomszédos falvakba,  a falusi vásárban járkál, beül a kocsmába és a parasztokkal étkezik, vagy a  Kalászbirodalomból érkező utazókkal diskurál. A pórnép köreiben terjednek az efféle sületlenségek, melyek megzavarják a fiatalok elméjét.
  • Úgy van, igaza van a kancellárnak ! – helyeselt az öreg tanítómester annak ellenére, hogy nem igazán kedvellte a kancellárt. Mindig is túl szigorú, komor embernek tartotta, aki azt sem tudja, mit jelent az a szó, hogy mosolyogni.
  • A királyi hírszoltálat jelentette, hogy Hajnalka tegnap is elhagyta a várat. Késő délután felpattant a kétkerekűre,  és egyenesen a Muskátli kiskocsmába ment.  Elmúlt már éjfél,   amikor visszatért a várba – folytatta a kancellár.
  • Egyedül? – kérdezte a király.
  • Nem, nem egyedül. Csipisz, az udvari bolond is vele ment. Felült hátul a bicikli csomagtartójára.
  • És az őrség? Miért engedték, hogy elhagyja a várat késő délután?
  • Őrség, őrség… Hogyan tartóztathatják fel, ha nincs rá parancsuk? Elvégre ő a király lánya. Nincs törvénybe foglalva, hogy mikor és hova mehet.
  • Akkor ezennel kijárási tilalmat rendelek el délután 5   órától reggel 8 óráig!  – javasolta a király.
  • Jaj, az nem lesz jó – cáfolta meg rögtön a kancellár –, hiszen akkor senki sem hagyhatná el a várat. Sem a molnár, aki a lisztet hozza, sem a halász, aki a halat hozza, sem a vadász, aki a vadat hozza, és még sorolhatnám. Ők mindig késő este, éjszaka jönnek, hogy reggel friss hal, friss vad kerüljön a királyi konyhára. Mégsem maradhatnak itt a várban reggel nyolc óráig!
  • Igaz! Akkor ezennel elrendelem, hogy uzsonna után Hajnalka már nem mehet sehova a várfalakon kívülre ! – felelte a király és a szabóhoz fordult. – Te meg igyekezz a ruhapróbával, mert fogytán van az időm is, meg a türelmem is. Pipázni akarok a rózsalugasban!

 

Hiába született meg a királyi rendelet, Hajnalka  akkor járt ki-be,  amikor csak akart. Ha uzsonna  után nem mehetett, elment már jóval előtte,  leült a tóparton, vagy etette a hattyúkat, kacsákat, lefeküdt a selymes fűbe,  és órakig nézte ahogyan a felhők úsznak a kék égen. Mire azonban a Muskátli kiskocsma a kora esti órakban kinyitott, már ő is ott volt. Rendelt  egy nagy tál sült krumplit, egy bodzaszörpöt , és  leült az egyik asztalhoz.  Jóízűen falatozott, paradicsomszószba mártogatta a krumpliszeleteket, iszogatta a bodzaszörpöt, és élénken fülelt, miről beszélgetnek a másik asztaloknál. Nem röstellte magát odakéretkezni az utazók, vándorok asztalához sem, ha túl messze volt tőlük szabad asztal, ahonnan nem hallotta , hogy miről diskurálnak.

Egyik este, amikor hazaért, fény szűrődött ki a folyosóra a trónterem ajtaja alatt , és meghallotta, hogy a kancellár a királlyal beszélget.

  • Felséges Uram, férjhez kell adni a királykisasszonyt! Majd az esküvői előkészületek, a ruhapróbák, a csokorkészítés, a meghívók gyártása, az ünnepi lakoma menüjének összeállítása, a díszebéd ülésrendjének kialakítása  elterelik a gondolatait a fantáziálásokról is, meg a Muskátli kiskocsmába való biciklizésről is.
  • Jó, jó, de kihez adjuk férjhez? Nem lehet máról holnapra leakasztani egy megfelelő vőlegényt. Elvégre halálom után ő lesz majd a király – válaszolt Őfelsége -- . Én köztudottan nem vagyok híve a különféle versenyeknek, pályázatoknak , mert olyan is nyerhet, aki nem méltó a királylány kezére és a királyságra, csak éppen akkor szerencséje volt.
  • Felséged figyelmébe ajánlom Attila grófot – mondta a kancellár-, nemes ember, igen jelentős vagyona van.
  • Azt mondod? Attila gróf ? De hát nem éppen fiatal már,   és  azt beszélik, hogy nem is igazi gróf. Ereiben nem ősi kék vér folyik,  a grófi címet kártyajátékban nyerte.
  • Mellesleg én azt hallottam, hogy ezer anyarényt vette  -  morogta a kancellár félhangosan.
  • Soha sem leszek Attila gróf felesége – rontott be a trónterembe a királykisasszony -, és férjhez menni se akarok. Nem, nem és nem!

Azzal dühösen megfordult és tomboló hurrikánként távozott,  kettesével szedve a lépcsőfokokat a szobájába vezető csigalépcsőn felfele. Ledobta magát a rózsaszinű baldahinos ágyra és keservesen sírni kezdett. Hiába kopogtatott a király, a királyné, a dadus, az udvari bolond, Hajnalka nem nyitotta ki az ajtót . A királyi szülők hamar feladták és nyugovóra tértek. A dadus egy ideig még könyörgött a királylánynak, hogy engedje be, de az ajtó zárva maradt neki is,  így ő  is elment aludni. Csak Csipisz, az udvari bolond üldögélt a piros rojtos lábtörlőn, és hangosan vicceket mesélt, remélve, hogy a királylány  abbahagyja a sírást.  Végül aztán elfogyott a mesélni való.  Levetette csilingelő cipőit , az ajtó jobb oldalára helyezte őket. Levetette csörgő sipkáját és a lábtörlő bal oldalára rakta őket, majd összegömbölyödve elaludt a lábtörlőn, mint egy hűséges kutya a gazdi ajtaja előtt. Csak akkor ébredt fel,  amikor reggel a Dadus érkezett, kezében egy csésze gőzölgő hársfa teával és vaniliakrémmel töltött fànkkal, amit Hajnalka annyira szeretett. Kopogtatott, de semmi válasz. Aggódva jött a király, a királyné, ők is kopogtattak, hangosan szólongatták leányukat, de nem jött semmi felelet.

  • A nap már magasan jár, ilyenkor nem illik aludni!  – jött a szigorú kancellár .  – Még a királylányoknak sem!
  • Biztosan egész éjjel sírt szegenykém! -  szólt védelmezően a királyné, s erélyesebben kopogtattak, de hiába.
  • Felséges királyom, azt javasolnám, hogy küldessen el az udvari kovácsmesterért, aki biztosan ki tudja nyitni az ajtót! – javasolta a kancellár. Jött is a kovácsmester Jankóval, az inassal, meg a mindentudó szerszámos ládikóval.  Jankó, az inas próbaképpen lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyilt.
  • Hhhh – álmélkodtak meglepődve az ajtó előtt várakozók.
  • De hiszen ez nincs is kulcsra zárva! – állapította meg halkan az udvari kovácsmester, majd fennhangon folytatta.   -   Ime , Felséges királyom. Az ajtó nyitva van.  Fizetnek  nekünk 5 ezüstpénzt a munkáért!
  • Micsoda? – zúdult fel a kancellár . – Hiszen nem is csináltál semmit!
  • Az mindegy, Kancellár Uram. Ha minket ide nem hívnak, és Jankó nem nyomja le a kilincset, kegyelmedék még holnapután  is itt tanakodnának az ajtó előtt, hogy mit csináljanak. Ime,  Jankónak hála,   az ajtó nyitva van,   5 ezüstpénz  -  és nyújtotta a markát a királynak,  aki akarva-akaratlanul kénytelen volt kifizetni a munkadíjat.

 

Az igazi meglepetés csak ezután jött.  A szoba üres volt, az ágy vetetlen,  abban bizony senki sem aludt az éjjel. Keresték a királylányt mindenütt, a várban, a rózsakertben, a pékségben, a lovagteremben,  a szabászműhelyben is, de mintha az föld nyelte volna el.  A király magához hivatta a várkapitányt és az őrséget, mert tudni akarta, kik hagyták el a várat az éjszaka.

  • Csak a molnár meg a fia, akik lisztet hoztak a pékségbe – mondta az egyik  őr.
  • Meg az öreg udvari varázsló valamivel éjfél előtt – mondta a másik őr- , vele volt a királylány biciklije is.
  • Az udvari varázsló? - hitetlenkedett a király –  Hova ment ilyen későn ?  Minek kellett neki a bicikli? Nem is tudtam, hogy megtanult kerekezni!
  • Mi is megkérdeztük tőle, mi célból viszi magával a királylány kétkerekű paripáját. Azt mondta, hogy éjfélig el kell jutnia az Óperenciás-tengerig, mert valami ritka virág nyílik ezekben a napokban,  amiből kiváló borogatást lehet készíteni derékfájásra.   De csak akkor használ, ha a virágokat még a hajnali kakaskukorékolás előtt  kifőzi, és addigra vissza is kell érnie.  Mellesleg az idő alatt amíg én szolgáltam, nem láttam visszajönni. Igaz, az Óperenciás-tenger elég messze van ide.  Még biciklivel is.

A dadusnak hirtelen eszébe jutott valami és elrohant, aztán pár perc múlva lihegve tért vissza, mert futva mászta meg a szűkreszabott csigalépcsőt.

  • Uram királyom, eltűnt -  mondta és fáradtan lerogyott egy  székre.
  • Igen, dadus, tudjuk, hogy eltűnt, azért vagyunk itt, hogy kiderítsük hol van -  nyugtatta a kancellár.
  • Nem, nem a királylány . Vagyis a királylány is eltűnt, de a farsangi jelmezes ládából eltűnt a varázsló-jelmez is.

Döbbent csend települt a szobára,  a fejekben ezer meg ezer gondolat cikázott, egymásra néztek kérdőn, kinek lehet valami épkézláb ötlete. Végül a kancellár törte meg a csendet.

  • Ez azért mégis csak egy bíztató jel! Legalább tudjuk,  hogy Hajnalka királykisasszonyt nem  rabolták el, hanem  megszökött.  Álruhában!
  • Megszökött? De hát miért? – csóválta fejét a király.
  • Miért? Miért? Miért akarja férjhez adni   Attila grófhoz? Melyik hajadon ábrándozik róla? Attila gróf nem egy álom, inkább egy rémálom  -  sírta el magát a királyné.
  • De én nem akartam hozzáadni,  csak épp szóba került ! --  vágott vissza Őfelsége haragosan, majd elrendelte, hogy országában minden varázslóruhás embert tartóztassanak fel és hozzanak be a várba. Még aznap délután  kilenc süveges, szakállas, köpönyeges varázslót állítottak  a király színe elé, de csak egyetlen egy volt közöttük, akinek nem volt igazi a szakálla.  Sajnos ő sem a királylány volt, hanem egy fiatal varázslótanonc, aki a műszakállal akart idős és tapasztalt mesternek látszani.

Sirt a király, sírt a kiralyné, sírt a dadus, Csipisz az udvari bolond, az egész királyi udvar, csak a kancellár kőszívét nem lágyította meg Hajnalka eltűnése. Bozontos szemöldökét összehúzta, fejében már megfogalmazta a legújabb királyi hírdetményt .

…  Én,  Leopold, Rózsaország királya közhírré teszem, hogy leányom Hajnalka királykisasszony  eltűnt. Bárki aki bármilyen hasznalható hírrel tud szolgálni, vagy megtalálja és visszahozza a palotába, jutalomban részesül. Magas jutalomban részesül

 

Otthagyta a siránkozókat és az udvari írnokhoz rohant , hogy haladéktalanul a tettek mezejére léphessen.  Hamarosan kilenc lovasfutár  kilenc irányba indult el, hogy országszerte megtudják a hírt.   A királyi ház az aggódó várakozás állapotába süllyedt, hátha érkezik valaki , aki tud valamit Hajnalkáról.

 

 

Ez idő alatt a királykisasszony már messze elkerekezett  a vártól. A hatalmas telihold és a csillagok szépen világítottak.  Amikor  úgy gondolta, hogy senki sem láthatja meg a magas  őrtornyokból sem, megállt a tölgyes mellett,  levetette a varazslójelmezt,  mert  kényelmetlen volt a biciklizéshez. A hosszú szakáll ide-oda lengett, izzadt alatta.  Lovagló nadrágban, ingben volt , hiszen a fodros –bodros királylányruhában se lehetett biciklizni.  Azt gondolta, hogy talán túl gyorsan cselekedett, talán mégse kellett volna  elszöknie,  s  ha most visszafordulna, reggelre haza érkezik, észre sem vennék, hogy nem aludt otthon . Nem, nem, nem megyek vissza, határozta el keményen. Ha visszamegyek, férjhez adnak. Vagy Attila grófhoz vagy valaki máshoz. Nem, nem!  Meg akarom végre tudni, mi van az Üveghegy túloldan. Itt a kedvező alkalom!  Gondosan összehajtogatta a jelmezt és a biciklin lévő csomagszállitó kosárba rakta.  Ivott egy kis vizet a kulacsból , majd  folytatta útját.  Arra gondolt, amit  a Muskátli kiskocsmában a vándoroktól és utazóktól hallott, hogyan lehet eljutni Üvegsüveg városába, ahol a hatalmas  hegy az égig tornyosul. Minél messzebbre akart kerülni a királyi vártól, Rózsaország határától,  mert  amint felfedezik az eltűnését ,   keresni fogják. Fáradt volt, álmos volt, az éhség is kínozta, de ment rendületlenül. Mire felkelt a nap, elérte a tűlevelű erdőt, gondolta, itt megpihen. Biciklijét nekitámasztotta egy fának, leterítette a köpenyt az egyik fa alá, elővette a kolbászos kenyeret  és a kulacsot a vászon tarisznyából,  pár falatot evett, néhány kortyot ivott, s a maradékot  visszacsomagolta. Eldőlt a varázsló köpenyen, és egy-kettőre elnyomta az álom.

Cincogó hangokra ébredt fel. Meglátta, hogy a tarisznyája mellett  hét szürke egér nagy igyekezettel a  koronáját próbálja  előrángatni.

  • Hej, mit csináltok? - kiáltott rájuk, mire az egerek megijedtek és szétszaladtak, a közeli bokrokban  kerestek menedeket.
  • Mi nem akartuk elvinni a te koronádat – szólt bátortalanul az egyikük egy nagy levél alól -, mi csak a kolbászos kenyeret akartuk. Cin-cin.
  • Éhesek vagytok? Na gyertek adok nektek egy kis kenyeret ! – Amikor az egerek látták, hogy semmi veszélytől nem kell tartaniuk, gyorsan megették a kenyérdarabokat, amit Hajnalka letört nekik. Még Fogi is előmereszkedett az inyciklandozó kolbász szagra, pedig ugyancsak vacogtak a fogai az ijedtségtől.
  • Jó tett helyébe jót várj ! – mondta az egyikük, aki a Tobi névre hallgatott. - Amikor bajban leszel, csak énekeld ezt a dalocskat, háromszor :  Egér, egér adtam neked kenyeret, egér egér nyújtsd nekem a kezedet!   - Hajnalka elismételte a dalocskát néhányszor, nehogy elfelejtse, de az egerek addigra már eltűntek.
  • Ideje indulni! -  összehajtogatta a varazslóköpeny és elrejtette a bokor aljában, hiszen már nem volt rá szüksége. Feltűzte a haját, fejébe kalapot biggyesztett,  Orra alà fekete széndarabbal kis bajuszformát is rajzolt, hogy ne ismerjék fel könnyen,  hogy legénynek is idősebbnek látszon. A biciklit úgy tolta kifelé  a tűlevelű erdőből, mert a puha talajon nem igazan lehetett kerekezni vele.

Amint kiért az útra, hallotta, hogy egy szekér, vagy kocsi közeledik, mert valaki hangosan pattogtatja ostorát és nógatja a  lovait. Ahogy közeledett , meglepődve látta, hogy a  szekeret négy róka húzta és a bakon egy vörös szőrű, kopottas macska ült szakadozott szalmakalapban. A szekér púposan volt görögdinnyével.  A macska amint meglátta a legénynek öltözött biciclis királylányt,   megállította a szekeret.

  • Jó napot, vándor – köszönt nyávogosan a macska, és alaposan végigmérte Hajnalkát.
  • Neked is jó napot, macska uram! Hova viszitek ezt a sok dinnyét?
  • Tarkabarka nagytudású varázsló mesternek – nyávogta a macska.
  • Soha sem hallottam róla. Hol lakik ez a Tarkabarka varázsló?
  • Itt nem messze, a Vörös Kakas fogadó után – mutatott a távolba a macska az ostorral.
  • Elvinnétek a fogadóig?
  • Persze, mássz fel ott hátul ! A kétkerekű járgányodat tedd a dinnyék tetejére!  – felelt a nyávogós  s amint meggyőződött róla, hogy Hajnalka kényelmesen elhelyezkedett, megsuhintotta ostorát. – Hojsz, hojsz!  – A négy róka megindult és a macska vígan énekelt a bakon.

 

    ‘’ A szekeremet négy róka húzza, ihaj ihaj haj,

    négy róka, egy macska ihaj, ihaj, haj.

    Tarkabarka vár minket sej haj halihó

    száz görögdinnye, sej haj haliho…’’

 

A kocsi zötykölődésétől, a vidám nótaszótól, a melegtől és a kialvatlanságtól hamarosan lecsukódtak a királylány szemei és elbóbiskolt, így nem látta, amikor elhaladtak a Vörös Kakas fogadó mellett, s a ravasz macska egyenesen gazdája rozoga házához vitte . Tarkabarka a tornácon álldogált színes foltokkal toldott-foldott ruhájában, nyakában vastag madzagon lógott egy kis műanyag trombita. Lábán egy lila pomponos zöld cipő porosodott.  Inkább hasonlított egy  cirkuszi  zenebohóchoz, mint egy nagytudású varázslóhoz. Körbe-körbe járt a dinnyével megpakolt szekér körül, nézegette a biciklit, és kárörvendőn húzta mosolyra foghíjas szájat, amikor a királylány felébredt és rémülten körülnézett.

  • Nocsak, nocsak, Hajnalka királykisasszony, ha nem tévedek! Álruhában!  Hogy is szól  a hírdetmény?  Jutalom a megtalálónak. Magas jutalom. Nem, nem, nem érjük be holmi jutalommal, de nem ám.. Váltságdíjat kérünk érte. Jó busás váltságdíjat, sok pénzt, aranyat,  a királyi vagyon felét, a királykisasszony kezét és udvari fővarázslói kinevezést – vihogott kajánul és koszos kezeit  kárörvendően dörzsölgette.

 -   Katonák, vigyétek a királylányt a tömlöcbe!  Majd holnap megírjuk a  levelet Leopold királynak!  Ha három napon belűl nem lesz zeneszó, lakodalom , akkor  kicsit felhízlaljuk a lánykát , és húslevest főzünk belőle.  De most fáradt vagyok, ma  már nem dolgozok – ásította és eldőlt a szalmazsákon. A katonák, két  marcona külsejű  csúzlival felfegyverzett szőrös majom megfogták Hajnalka karját  és a tömlöcbe vezették. A vasajtót kulcsra zárták, a kulcsot odaadták Tarkabarkának, aki a foltos  ruhájának a zsebjébe dugta. A vörös macska letette a szakadozott szalmakalapot, és a gazdája mellé kuporodott. Hamarosan az egész rozoga ház visszhangzott a horkolástól. Aludt Tarkabarka, a macska, az őrség, csak Hajnalka törte a fejét ijedten,  mi lesz most. Nem volt kétsége afelől, hogy amint megérkezik Tarkabarka levele, apja haladéktalanul kifizeti a pénzt és belemegy az alkuba, csak hogy lányát biztonságban viszontlássa.  Méghogy  ez  a pancser kétbalkezes legyen az udvari fővarázsló? Hiszen még a macskája sem fekete!  Fele királyság, a királylány keze? Még mit nem?  Nem engedhetem, hogy mindez megtörténjen! Ki kell találnom valamit !   Eszébe jutottak az egerek és az egérhívó dalocska, hátha segítenek.

Egér,egér adtam neked kenyeret, Egér, egér nyújtsd nekem a kezedet.

Egér,egér adtam neked kenyeret, Egér, egér nyújtsd nekem a kezedet.

Egér,egér adtam neked kenyeret, Egér, egér nyújtsd nekem a kezedet.

 

 De nem történt semmi, azt gondolta talán nem is működik a dalocska, de pár perc múlva az  egyik sarokból mocorgást, halk cincogást hallott és előbújtak az egerek. Hajnalka elmondta nekik, hogy a varázsló miben mesterkedik. A kisegerek összedugták a fejüket, halkan tanácskoztak.

- Ti ketten, Tobi  és Fogi, csaljátok el a macskát Tarkabarka közeléből. Jó messzire, de halkan, óvatosan, nehogy a csúzlis majmok felébredjenek. Mi meg majd megszerezzük a kulcsot  -   azzal kibújtak a tömlöc rácsos ablakán. Kis  idő múlva  megjelentek, alig birták cipelni a kulcsot, olyan nehéz volt. Hajnalka kinyitotta vele a vasajtót.

  – Menj nyugodtan, a macska még mindig Tobit és Fogit kergeti a padláson!  A többiek meg úgy horkolnak, hogy az Üveghegyen túl is biztosan hallani lehet.

Hajnalka hálásan megköszönte a segítséget, majd  a pókhálos sötét folyosón át kijutott az udvarra, ahol a dinnyés szekéren ott várt rá a biciklije. Néhány óra tekerés után elért  a Vörös Kakas fogadóig, ott megszállt, a fogadósnak azt mondta, hogy Üvegsüveg városába igyekszik, mert úgy hallotta hamarosan ismét megrendezésre kerül a hegymászó verseny.  A fogadós, ha fel is ismerte benne a szökevény királylányt, megtartotta magának. Úgy viselkedett vele, minha egy közönséges egyszerű utazóval lenne dolga, majd azt mondta:

  • A kétkerekű paripádat beteheted az istallóba, Jónás, a szürke szamár majd vigyáz rá!

Hajnalka a szobában kényelmesen elnyújtózott az egyszerű ágyon, magára terítette a kockás takarót és elaludt. Álmában egy meseszép, vízköpő sárkányokkal ékesített szökőkútnál oltotta szomját, s a távolban égigérő házak magasodtak, amikor a hajnali kakaskukorékolás felébresztette. Szívesen aludt volna tovább, álmodott volna még erről a szépséges szökőkútról .

  • Hajrá, irány Üvegsüveg! - felöltözött, kiigazitotta szénnel rajzolt bajuszát is,  ivott egy tejeskávét a konyhában, evett egy sajtos pogácsát, a tarisznyába is rakott belőle néhányat, megtöltötte a kulacsot vízzel,  kifizette  a fogadóst, megköszönte Jónásnak a szürke szamárnak  az éjszakai bicikli-őrséget, és útnak indult arra, amerre az útjelző tábla mutatta .

 

Amikor másnap reggel Tarkabarka felfedezte a királylány szökését, jajveszékelni kezdett.

  • Jaj nekem, oda a koronám, oda a kinevezésem! Oda a pénzecském, az aranyam!
  • Oda a húsleves --- nyávogott szomorúan a  
  • Ez is a te hibád! – kapta fel a seprűt Tarkabarka,  és azzal kergette hűséges szolgáját a dinnyés szekér körül körbe-körbe.

 

 

Hajnalka rendületlenül kerekezett. Néhányszor megállt pihenni,  evett-ivott egy keveset, és folytatta útját. Másnap délelőtt  a távolban feltűnt Üvegsüveg városa,  ahogy elterült a hatalmas Üveghegy lábánál.  A királylány útja a külvárosban egy seprűjavító műhely előtt vitt el, ahol három boszorkány várakozott. Az egyik vénséges vén banya körömreszeléssel múlatta az időt, amig várakozott.  A másik öreg banya a hosszú copfját ki-be fonogatta. A harmadik egy egészen fiatal boszorkánylány  volt,  aki  fél lábon sántikázott,  üvegcserepet dobálva maga előtt.                                                                              

  • Nézzétek! Ez a legény is azt hiszi magáról, hogy megmászhatja az Üveghegyet – nézett fel a körömreszelős banya és a reszelővel az érkező irányába mutatott.
  • Igazán kár érte, olyan szép arca van - jegyezte meg az, aki a haját fonogatta. A fiatal boszorkány abbahagyta a sántikálást,  és kiváncsian szemlélte a zöld biciklit.

Hajnalka  igyekezett nagyon komoly arcot vágni, biccentett egyet köszönésképpen és reszelős hangon megkérdezte.

  • Szép napot  hölgyeim!  Meg tudják nekem mondani, hogy  messze van- e  még a Kalambaka fogadó? Napok óta úton vagyok, gyötör már az éhség. Jólesne egy  csípős nyúlpaprikás nokedlival és kovászos uborkával!
  • Arra van, toronyiránt – szólalt meg a fiatal banyalány -, nincs messze, ebédre oda is érsz. De mondd csak, mehetnék egy kört a bicikliddel?
  • Persze – felelte Hajnalka -, menj csak!
  • Hogyisne, még a végén felborulsz vagy leesel róla! – emelte fel hangját a hajfonogató boszorkány. - Banya-anyád biztosan nem engedne el többet sehova sem velem!
  • Nem fog leesni, felborulni sem - mondta a másik vénség,  és abbahagyta a körömreszelést. Mormogott valamit, amit Hajnalka nem értett, de azt látta, hogy a banya csettintett egyet az ujjaival, s abban a pillanatban ezüstös csillámpor szállt a biciklire.  – Nyugi.. ez a varázspor majd segít neki!   - azzal felkelt megfogta a seprűjét és elingult,  mert a seprűmester éppen kinyitotta műhelye ajtaját.  A másik öreg banya követte. A fiatal boszorkánylány néhányat körözött a biciklivel,  majd  megállt a legénynek öltözött Hajnalka előtt és azt mondta:
  • Most menj, még mielőtt a nénikéim kijönnek a műhelyből és eszükbe jut,  hogy le kell venni a varázslatot a biciklidről! Ezzel most könnyedén feltekerhetsz az Üveghegy csúcsáig is. Ott végetér a varász, de  a  másik oldalon amúgy sincs szükség rá, csak gurulni kell lefelele.  Szerencsés utat! -  Hajnalka hálából megölelte, elköszönt tőle és  amilyen gyorsan csak tudott eltekert onnan. Bár éhes volt, de nem mert elmenni a Kalambaka fogadóba , hátha a boszorkányok ott fogjak keresni őt is, meg a biciklijét is.  Megette az utolsó pogácsáját, amit még a tarisznyájában talált. Megitta a maradék vizet a kulacsból , aztán körbetekerte a várost, kinézett egy utat, mely nyílegyenesen nekivezetett az Üveghegynek.

 – Hajrá, Hajnalka! Hajrá bicikli! Egyenesen fel a csúcsra! – kiáltotta s azzal a bicikli mintha megtáltosodott volna, minden erőkifejtés nélkül, könnyedén, lazán tekerve megindult a hegyen felfele maga mögött hagyva a kilométereket. Nem számított a síkos üvegfelület, a tűző nap, a hegycsúcs egyre közelebb került.

Amikor felért, visszanézett.  A félelmetes magasságba majd beleszédült.  Amint megmozdult a bicikli, az ezüstösen csillogó por felszállt a levegőbe.

 – Immár végetért a varázslat!  Indulás lefele!   -   a bicikli szélsebesen megindult  , Hajnalkának nagyon erősen kellett fognia a kormányt, hogy a szürke kövek között cikázó bicikliről le ne essen.  Aztán jöttek a fenyőfák , azokat is  ki is kellett  kerülni , de szerencsére  egy kitaposott ösvényre érkezett,  csak egy-egy hosszabbra nőtt fenyőág  csapodott hozzá, egyik leverte  a fejéről a kalapot is,  szőke haja zászlóként lobogott.   Végül egy hatalmas páfránybokorban leesett a bicikliről és  kimerülten elterült.

  •  Ime megérkeztem. Az Üveghegy túloldalára!   - nevetett fel jóiűen.

Kis ideig még élvezte a páfránybokor hűs társaságát, aztán összeszedte magát, és a biciklit tolva elindult tovább a kitaposott úton.  Hamarosan egy vadvirágos rétre ért, ahol pillangókat kergetett a fűben és szedett egy tarka virágcsokrot.  A távolban magas házak körvonalait vélte felfedezni. Arrafelé vette az irányt.  Amint beért a városba,  gyönyörű,  kör alakú szökökúttal találta szembe magát, melynek partján  kilenc vizköpő sárkány ontotta a vizet .

  • Pont olyan , mint álmomban! -  csodálkozott.    Ahogy ott frissítette magát a szökőkút vízében, lemosta az út porát az arcáról, megfésülte szőke haját, lódobogást hallott s a távolban egy fehér ló körvonalai rajzolodtak ki. A nyergében délceg lovas ült, akinek sapkáján a piros-kék strucctollak föl-le, ide-oda táncoltak a szélben.  Ruháján az arany színü gombok  messziről is úgy csillogtak, mint a sötét égbolton a csillagok. A ló nyergeben ülve is látszott dalias termete. Hajnalka  megbabonázva nézte a díszes egyenruhás,  délceg lovast.
  • A herceg fehér lovon  -  suttogta  és szíve nagyot dobbant. – Az én hercegem!
  • A városi lovas csendőrség kapitánya vagyok, Albert a nevem   -  mondta  a daliás lovas és leszállt a lórol. - Te ki vagy?
  • Hajnalka királykisasszony vagyok. Leopold király és Anna királyné leánya Rózsaországból – felelte  büszkén  és meggyőzően.
  • Ejha’ ,  egy királykisasszony!   Hmm…  Errefelé nincsenek királyságok. És  hogy kerültél ide?   Honnan jöttél?   -     érdeklődött  Albert kapitány.
  • Az Üveghegy túloldaláról.
  • H-h-h-honnan?
  • Onnan – fordult meg és mutatott a hegy irányába a királylány, de az Üveghegy helyén egy  közönséges ,szürke kőhegy magasodott az ég felé néhány fenyőfával az oldalán.
  • Ha üvegből van az a hegy, akkor bizony ideje lenne lemosni,  mert csupa por,  nem gondolod?  – nevetett Albert kapitány.  Levette kék-piros strucctollas  kalapját,  megitatta a lovát, aztan leült Hajnalka mellé a szőkőkút padkájára. Mosolyogva nézte a szépséges leányt.
  • Mondd csak , legényruhába öltözött Hajnalka királykisasszony Rózsaországból!  Hová  tartasz ezzel a zöld biciklivel és a kis tarisznynyával az oldaladon?
  • Nem tartok már sehova. Megérkeztem! Meg akartam tudni mi van az Üveghegy túloldalán. Ime itt vagyok! Legénynek öltözve, kis tarisznyával, melyben mostanra már csak a koronám van. Nézd! -   felhajtotta a tarisznya fedelét, hogy Albert belenézhessen.
  • Ejha, ez aztán a meseszép korona!  -  ámult el Albert a drágakövekkel kirakott korona láttán . -  És mondd csak,  Hajnalka,  ha a innen  nézzük a te Üveghegyedet, akkor mi van az Üveghegy túloldalán?

Hajnalka mesélt Rózsaországról, a kalandos utazasáról, az egerekről,  Tarkabarka varázslóról, a három boszorkányról, s talán még ma is mesélne , és ott ülnének a vizköpő sárkányokkal díszitett szökőkútnál, ha Albert kapitány meg nem csókolja. Egymásba szerettek  és hamarosan összeházasodtak. Nászútra az Üveghegy túloldalára utaztak, mert  Hajnalka szerette volna,  ha a szülei is osztoznak a boldogságában. Leopold király, Anna kiralyné, a dadus, Csipisz, de még a mogorva kancellár is táncra perdűlt az örömtől,  amikor  az ifjú pár léghajóval megérkezett.

  • A hírdetmény a magas jutalomról ezennel érvénytelen, ki kell hírdetni  – gondolta a kancellár. – De majd holnap elintézem. Vagy holnapután, vagy majd a jövő héten.  Most vigadjunk! Jöjjön , dadus, táncoljunk egyet!

   Hatalmas ünnepséget rendeztek, melyre  meghívták Tarkabarka kétbalkezes varázslót is a vörös macskájával együtt. Bár az udvari fővarázsló címet nem ajandékozták neki, de kapott egy  vadonatúj püspöklila varázslóköpenyt,  melyet ezüst csillagok díszítettek és némi aprópénzt is raktak a zsebjeibe.  A  macska sem maradt ajándék nélkül. Az új,  csodaszép szalmakalapjában sokáig illegett-billegett a tükör. Talán még most is ott állna és magában gyönyörködne, ha meg nem látta volna Tobit és Fogit vigan lakomázni az ünnepi asztal alatt!  

  • Most elkaplak benneteket!
Fodor Gyöngyi, Író - regények, novellák, mesék

Régóta írok. Első megjelent mesém a Nők Lapjában volt, Utazás seprűnyélen címmel, majd megjelent egy mesekönyvem A királykisasszony fogyókúrája, magyarul és német nyelven is . A német nyelvű kiadás a Frankfurti Könyvvásáron mutatkozott be 2007-ben. Hamarosan egy többszerzős-többmesés mesekönyvben is benne lesz egy mesém. Számos antológiában jelentek meg novelláim (meséket és novellákat a saját nevemen írom...