A kifordított varázskabát

A kifordított varázskabát.

A kifordított varázskabát

Volt egy kisiskolás fiú, Gyuszi volt a neve. Kisebb növésű volt, mint korosztálya, vékonyka, szőke, angyalfürtös hajjal, és szemüveget hordott. Álmában volt igazán boldog. Az alvósapkájában élt egy varázsmatróz manó, láthatatlan volt, csak éjszaka jelent meg, ő segített navigálni az álmok tengerén. Egyik éjjel Gyuszi a szülinapjáról álmodott. Csilingeltek az almaleves poharak, ahogy koccintottak Gyuszi egészségére.

– Kívánj valamit, fújd el a tortádon a gyertyákat – mondta a családja.

Gyuszi azt kívánta, bárcsak csillagcsobogót építhetne, lehozná a földre, és a szeretetet, amit jelképez. Arra vágyott, bár máshol is így szeretnék egymást, ilyen összecsengő kacajokkal, egyetértésben, békességben, mint most a családjában a szülinapján! És elfújta a gyertyákat.

A füst felszállt az égig, a Hold fogai csilingelve összekoccantak, ahogy meghallotta Gyuszi kívánságát. Összekacsintott a csillagokkal, és égi, mély, kedves hangján azt mondta:

– Legyen meg a kívánsága. De nem lesz mindig könnyű dolga!

Kopogtattak az ablakon. Gyuszi felébredt a zajra, egy mókus egy mogyorót focizott odébb az ablakpárkányon. Gyuszi nem hitt a szemének, mert csak elmosódva látta, a szemüvege nem volt rajta.

– Milyen ügyetlen, mókás mókus – jegyezte meg vidáman, de aggasztotta, hogy nincs meg a szemüvege, és az órát sem látja. Megijedt, hogy késésben lehet, így kapkodva öltözött, az előszobában felkapott egy kabátot – észre sem vette, hogy kifordítva vette fel.

Gyuszi visszaszaladt a szobájába, és még gyorsan kinyitotta az ablakot, hogy jobban szemügyre vegye a mókust. Ekkor a fürge állatka ráugrott Gyuszi vállára, nem is tudta lehessegetni magáról. Végül így indult el iskolába.

Nem sejtette Gyuszi, hogy a kifordított kabát valójában varázskabát, ami segíti, hogy álmát beteljesíthesse,a Hold küldte, akárcsak a mókust. A kabát tükörként fénylett, így mindenki, aki szembesétált Gyuszival, meglátta magát benne, meg persze a mókás mókust és Gyuszit, aki kénytelen volt folyamatosan vigyorogni, mert a mókus csiklandozta kis bajszával és lábacskáival, ahogy szaladgált rajta.

Még a morcos Poli Rozi néni is mosolygott, amikor meglátta. Ő az iskola takarítónője volt, ahová Gyuszi járt. Megkérdezte Gyuszit.

– Honnan van a mókusod? És tudod, hogy kifordítva van a kabátod?

– Nem, nem tudtam, véletlen volt, mert nem találom a szemüvegem.

– Tükörfényes a kabátod, látom magam benne. Nem is vagyok olyan morcos, mint azt mondják.

– Jól áll önnek a mosoly – mondta Gyuszi.

Poli Rozi megköszönte.

– Tudod, Gyuszi, kiskoromban sokat nevettem, még órán is az iskolában, boldog, kíváncsi gyerek voltam. De sokszor leszidtak, hogy maradjak csöndben, ezért szép lassan megváltozott a természetem.

– Szerintem jobbat tesz a környezetével, ha ilyen mosolygós inkább, mert a vidámság átragad másra is.

– Megpróbálom – mondta Poli Rozi.

Egy kislány érkezett melléjük az iskolakapuba. Keservesen sírt, hogy nem jöhetett az unikornisos táskájával iskolába, de amikor meglátta magát Gyuszi tükörfényes kabátjában, ahogy eltorzult arccal csapkodt, úgy megdöbbent, hogy abbahagyta.

Gyuszi mosolygósan mondta neki.

– Egy unikornisos táskához tündérként kell viselkedni, nem szabad bömbölni, mint egy oroszlán, mert az unikornis fél az oroszlántól.

A kislány megilletődve nézett rá. Gyuszi folytatta.

– Te amúgy, tudom, egy tündérke vagy, láttam máskor is, hogy szeretsz segíteni a társaidnak, ez a tündérek legfőbb ismérve. És a nyugodtság.

Gyuszinak most már tényleg sietnie kellett, mert csöngettek. Nagy sikert aratott az osztályában a mókussal és a kabáttal, de a tanárnő nem értette, hogy miért van fordítva a kabátja és nem nézte jó szemmel, hogy mókust hozott az osztályba.

– Na, de Vilma néni, csak segíthet a mókus biológiaórán. Ő egy igazi állat, megfigyelhetnénk, és nem csinál rendetlenséget, oda van nőve Gyuszihoz, le sem száll róla – mondta Piros Panni, aki az ablak mellett ült.

– Rendben – mondta Vilma néni.

Poli Rozi közben sepregetett a folyosón, majd polírozta, fényezte a padlót. Amint kicsöngettek, megérkezett egy kamasz fiú, Ábel, a labdáját a seprűhöz rúgta mindig, ezzel játszott. Poli Rozi a morcosabbik, idegesebb természetét vette volna elő, de megjelent Gyuszi a tükörkabátjában.

Poli Rozi emlékezett a boldog, mosolygós Rozira, aki egykor volt, és elhatározta, valahogy megleckézteti ezt a pimasz kamaszfiút. De hogy csináljam, hogy ne tűnjek folyton seprűs boszorkánynak?

Ekkor mentőötletet súgott neki Gyuszi.

Rozi néni mosolyogva elkapta a labdát, és azt mondta:

– De szép labda! Ezt nekem adjátok, ugye? Köszönöm. Jó érzése, hogy egy értelmes nagyfiú nem hátráltat a munkában. Szívesen neked adom a seprűt cserébe a labdáért, hogy játssz, de söpörjetek is fel a barátaiddal, mert a nagyfiúk, ha komoly felnőttek akarnak lenni, akkor bizony dolgozniuk is kell.

– Elnézést – monda Ábel –, nem gondoltam végig. Nem akartam én rosszat, csak jó játéknak tűnt.

– Ó, semmi gond, tudom én, de azért jársz iskolába, hogy gondolkodni is megtanulj, ezért most muszáj cserélnünk kicsit. A tapasztalat nagy tanító, legközelebb, majd ha ilyet csinálnál, gondolkodni fogsz előre.

Kénytelen volt Ábel aznap felsöpörni a folyosót, de azért Poli Rozi hamar megkönyörült rajta, és a labdáját is visszakapta.

Így történt, hogy egy fiú jó kívánsága, egy kifordított kabát és egy mókás, barátságos mókus békésebb, mosolygósabb hellyé alakították az iskolát és a környéket. Sok ilyen segítő kalandja volt még Gyuszinak és Mók Icának – így nevezte el Gyuszi a mókust, és a kabátját ezentúl direkt kifordítva húzta fel. Poli Rozi néninek is lett varázseszköze: a vödre jókedvvedre lett. A tisztán minden reggelre egy játék került, amivel aznap felvidíttt valakit, mindig más gyereket.

Gyuszi és Rozi néni jó barátok lettek, tapasztalatokat cseréltek, és valahogy az iskola és a városka, ahol éltek, egyre barátságosabb hely lett. A csillagcsobogó is megépült, amikor Gyuszi ráébredt, hogy a kedvesség varázslat. Mindenkiben ott van, csak kell egy kis bátorság, segítőkészség és türelem.