Találkozás

Találkozás.

Májusi nap volt, a levelek a fákon egy régi titkot suttogtak. A cserebogár a halhatatlanságról álmodott zöld lombsátrában. Végül felébredt és rájött, mit ér a halhatatlanság élmények és tettek, szeretet nélkül. Így elindult, körberepülte a falut, majd egy kis városban kötött ki. A téren minden ember és állat egy nagy színes mesekönyv megelevenedett lapjaiként járkált.

Egy fiatal nő suhant át a parkon és egy bámészkodó bácsiba botlott. Az ütközés hatására a lány állatvédős feliratú batyujából kigurult egy bíbor színű fonal gombolyag, amibe a bácsi belegabalyodott és majdnem elbotlott, de a lány megfogta a karját időben, hárítva az esést. -Köszönöm kedves hölgyem.- mondta az idős úr.- Ekkor meglátta a gombolyagot, a gubanc tárgyát, és a lány mosolygós barna szeme, szőke haja emlékeztette valakire és a gombolyag nagyon olyannak tűnt, mint az ő egykori kötőhobbijának kelléke.

A bácsi már tudta ki lehet a lány. A gombolyag tényleg az övé volt egykor. -Önt nem véletlenül Orsós Katinak hívják? -De, honnan tudja? -csodálkozott a lány, amitől még nagyobbnak tűnt a szeme. -Te még kislány voltál mikor találkoztunk, ezért nem emlékezhetsz rám. Régen egy kórházban voltunk a nagymamáddal. A kórház közösségi termében néha találkoztunk és beszélgettünk. Nagyon kedves volt a nagymamád, szeretett történeteket, meséket kitalálni, ezzel szórakoztatott bennünket, így az unalmas kórházi napok ólomlábak helyett angyalszárnyakon repültek. Erre a cserebogár rászállt a bácsi vállára, hogy megfigyelje a szárnyát kibontó eseményt magának. Egyik nap a szüleiddel eljöttél meglátogatni a nagymamádat. Akkor láttalak, körülbelül 3 éves lehettél és szomorkodtál valamin. A nagyid mesélt egy cicás mesét, aminek te voltál a főszereplője, egy macskaszemű tündér, aki értett a macskák és a többi állat nyelvén és a sötétben is jól látott. Szomorú, borús tekintetek mögé is boldogságot látott, mosolyt varázsolt. -Igen, ez a kedvenc mesém. -mondta Kati. -A gombolyagot akkor adtam nagymamádnak, hogy ajándékozza neked, hátha lesz majd egyszer egy kiscicád, akivel együtt játszani tudtok a bíbor gombolyaggal. -Nem tudtam, hogy Ön adta nekem ezt a gombolyagot.

-Ez az egyik kedves emlékem nagymamámtól, megnyugtat ha ránézek és morzsolgatom. Én is ezért választottam annak idején a kötő hobbit, ami valljuk be, furcsa elfoglaltság egy férfitól, pláne az akkori időkben. Sokszor nevetség tárgya voltam emiatt, de még ez sem riasztott el tőle, mert szorongó személyiségem miatt nagyon megnyugtató tevékenységnek, egyfajta meditációnak tartottam ezt. A nagymamád nem nevetett rajtam, sőt biztatott, hogy folytassam. Hogy van a nagymamád? -Sajnos meghalt már régen. -Ó részvétem, talán most fenn az angyalokat szórakoztatja. -Jól elbeszélgetett Kati és a bácsi, mintha egy régi fonalat, beszélgetés- ismeretség szálat vettek volna fel, amiből szép barátságot kötöttek. A bácsi és Kati azóta többször találkoztak. Bár elrepült felettük az idő, mint a cserebogár, de szívükben fiatalok maradtak. És A bácsinak és Katinak is lett macskája együtt játszottak a színes gombolyagokkal.

A cserebogár, bár rövidke életű és piciny testtel és parányi aggyal volt megáldva, de még ő is tudta, hogy amikor ott ült a téren a bácsi vállán, akkor valami halhatatlannak volt szemtanúja. A cserebogár odarepült egy óvodához, ahol rengeteg gyerek játszott az udvaron, tapsoltak sikongattak a cserebogár láttán, egy kislány a kezébe vette óvatosan és egy zöld levélkére tette, azóta ott lakott a cserebogár, a gyerekek között. Amikor rajzoltak a gyerekek, egyszer csak a rózsaszín krétaporos vödörben landolt, eltüsszentette magát és leírt egy szív alakzatot piciny lábaival az udvaron. Végül a szárnyával szignózta, hogy itt járt ami túlnyúlt rövidke életén is, így halhatatlan lett a gyerekek szívében, rájöttek vigyázni kell a bogarakra, mert csodalények és akár barát is válhat belőlük.