A királykisasszony fogyókúrája

A királykisasszony fogyókúrája.

Fodor Gyöngyi   -    A királykisasszony fogyókúrája

Meseország kellős közepén volt egy gyönyörő királyság. Nevét egy virágról kapta,  úgy hívták:  Begónia.

Az ország tele volt virágzó rétekkel, gazdagon termő mezőkkel, gyönyörű helyekkel, a völgyekben takaros kis falvakkal, s nem utolsó sorban boldog és elégedett emberekkel. Begónia lakói kukoricát, búzát, répát termeltek, a hegyoldali legelőkön számos birka, kecske, tehén hízott szép kövérre. Havonta tarka vásárt rendeztek, ahol eladták a tejet, vajat, túrót, sajtot, sonkát és kolbász, s az árából pedig vettek maguknak ruhát és csizmát. Ebédre ökröt sütöttek a vásár főterén, délután tejfölös lángost  majszoltak. Vidám táncmulatsággal fejezték be a napot.

Történt azonban egy  tavaszi napon, hogy Begónia fölött még a kék ég is beborult, olyan szörnyű hír járta be az országot.  Egy félelmetes, ötfejű sárkány lépte át a déli hegyes határt és fosztogatott, garázdálkodott, amerre járt. Letaposta a mezőket, felfalta az állatokat, felégette a házakat, csupa korom, csupa hamu, csupa pusztulás volt minden. Az emberek elmenekültek előle, és a legmagasabb hegyormon fekvő királyi patotában kerestek menedéket.

• Felséges királyunk! Védd meg szegény alattvalóidat! – könyörögtek, amikor bebocsátást kértek. A király mindenkit beengedett.
• Uram, Királyom, ennek fele sem tréfa - állapította meg a kancellár. - Hamarosan olyan lesz a vár, mint egy nyüzsgő méhkas. Máris sokan vagyunk, s mi lesz még ezután?

Az uralkodó is elgondolkodott a dolgon, de jó megoldás nem jutott eszébe, ezért öszehívta az udvar bölcseit, hogy adjanak tanácsot az ügyben. Az öreg bölcsek előkeresték a királyi könyvtárból a régi kódexeket, hátha találnak bennük valami gógyírt a bajra.

• Több régi krónika is beszámol sárkánytámadásról – kezde mondandóját egy nagyszakállú bölcs -, hírdesse ki Felséged, hogy azé lesz a fele királyság és a királylány, eki elűzi a sárkányt, hiszen évszázadok óta így oldják meg a sárkányproblémát minden királyságban.

A többi bölcs helyeslően bólogatott. Begónia királyának már csak annyi dolga akadt, hogy ő is egyetértsen velük, majd lepecsételje és aláírja a királyi rendeletet, amelyet azon nyomban ki is akartak hírdetni a királyi vár erkélyéről.  A harsonák megszólaltak, megjelent a király, a királyné, a királylány és a kancellár.  A kancellárnak volt a legércesebb hangja a várban, ezért ő olvasta fel a királyi hídetményt.

• Begóni királya a mai napon meghozta a következő rendeletet. Annak adja a fele királyságot és a királylány kezét, aki elűzi a sárkányt az országból. Bárki jelentkezhet, aki képesnek érzi magát a fenevad legyőzésére. Postagalambok vigyék a hírt az Üveghegyen túlra, csónakos hírvivők evezzenek az Óperenciás tenger másik partjára, nyergeljenek a lovas futárok és azonnal vágtassanak a a szomszédos királyságokba. Kerek e világon tudja meg ezt minden emberfia!

Jöttek is a jelentkezők mindenhonnan, de kudarcot vallottak valamennyien. Volt, aki a sárkánytűz martalékává vált, volt, aki elfutott, amikor meglátta a félelmetes szörnyet. Aki kiállt, hogy megküzdjön vele, az mind odaveszett. A bátor ifjak fogyatkoztak, egyre ritkábban kopogtatott be valaki a várkapun azzal a szándékkal, hogy harcolni akar. A hadvezér is kivezényelte ötven katonáját a sárkány ellen, de a királyi sereg is vereséget szenvedett. A katonák egy hegyszororosban csúfos halált haltak. A hadvezérnek időben sekerült elmenekülnie, mert a hegytetőről vezényelte le a támadást, a csatában nem vett rész. Még akkkor is reszketett a félelemtől, amikor a királyi várba visszaérkezett.

• Felséges Királyom, még a harci trombitám is odaveszett! Zsoldos sereget kell toborozni !  - panaszolta a királynak. De hiába igértek teljes ellátást, szállást, magas fizetést, csupán két bátor legény akadt, aki szívesen zsoldos katonának állt volna. A bölcsek úgy ítélték meg, hogy ez a két ember kevés egy zsoldos hadsereghez, a kiképzésük viszont drága, ezért a hadvezér sereg nélkül maradt.

Búnak eresztette fejét a király. Jött-ment a folyosókon, fel –alá járkált, gondolkodott napokon át. Kiment a rózsalugasba vagy meglátogatta a télikertet, de nem jutott semmi okos gondolat az eszébe. A napok múltak, s ő egyre búsabb és szomorúbb lett.

• Mi lesz így velünk, mivé lesz szép és boldog országunk? Ki fog megvédeni bennünket? - siránkozott, amikor hírtelen megszólaltak a harsonák és a kancellár lépett a trónterembe.
• Uram, Királyom, érkezett egy ifjú, aki szívesen megvívna a sárkánnyal! -                            az ajtó kinyílt, belépett rajta egy talpig ezüstpáncélba öltözött vitéz. Mellvértjén rubinkövekkel kirakott családi címer díszelgett. Fején fényes aranysisak, kezében díszes markolatú kard. Látszott rajta, hogy gazdag, előkalő család sarja. Mélyen meghajolt a király előtt és igy szólt :
• Felség! Én Rubinkő herceg vagyok, az Üveghegyen túlról. Azért jöttem, hogy legyőzzem a sárkányt. De szeretném tudni mennyit ér ez a királylság, mennyit ér a fele, ami győztest illeti! Szeretném látni a kincstáradat és a királyi pénztárkönyvet!
• No, de herceg! – vágott a szavába a kancellár, mert sértőnek érezte a herceg kívánságát.
• Hagyd csak – legyintett a király -, mutassátok meg neki! Elvégre nem babra megy a játék!

A kincstárnok és a kancellár elvezették a kíváncsiskodó herceget a kincstárba. Hosszú folyosókon haladtak végig. Sehol egy festmény, sehol egy vitézi ereklye, csupán egy vihar tépte királyi zászló és egy rozsdás ágyú árválkodott az egyik sarokban. A herceg annyira meglepődött, hogy szólni sem tudott. A kincstárat három ajtó kilenc lakatja nyitotta. Amikor Rubinkő látta, hogy csupán két kosár aranypénz van, még kerekebbre nyitotta szemét a csodálkozástől.

• Ennyi az összes vagyonotok? Ezt őrzitek kilenc lakat alatt?
• Sajnos csak ennyi aranypénzünk van, de itt vannak a királyi ereklyék is. Nézd! – válaszolta a kincstárnok és a herceg kezéba nyomta az országalmát.
• Ez hamis, hiszen rézből van! – állapította meg Rubinkő. – A többi is egytől egyig mind hamisítvány.  Ez a jogar például aluminium. Még hogy ezüst? Ugyan! -  S nem érdekelte már sem a kincstárnok magyarázata, sem a kancellár javaslata, felpattant fekete lovára és meg sem állt, míg apja palotájába nem ért, ahol haragosan mesélte el, mi történt vele.
• No és a királylány? - kérdezte az apja.
• Kit érdekel a királylány, amikor üres a kincstár! – vágott vissza Rubinkő. - Nem akarok beházasodni egy elszegényedett királyságba!

Begóniában egyre romlott a helyzet. Már olyan sokan voltak a várban, hogy alig tudták őket elszállásolni. Az udvar tele lett sátrakkal, a karámok megteltek állatokkal, mindenki idehozta maradék vagyonkáják. A kecskék mekegtek, a birkák bégettek, a disznók röfögtek, a tehenek bőgtek, ugattak a kutyák. Olyan hangzavar volt a vár udvarán, hogy nem lehetett semmi mást hallani, csak ezt a zenebonát. A királyi éléskamra kiürült, a maradék vagyon is lasssan elfogyott. A vásárok elmaradoztak, mert az emberek féltek a sárkánytól.  A kancellár azt javasolta, hogy a palotát rendezzék be a mindennapi élethez. Az emberek készítsenek sajtot és kolbászt, füstöljenek sonkát, fejjék meg a teheneket, így legalább hozzájárulnak az élelmezéshez.

• Másképp nem bírjuk az ellátásukat -  magyarázta a királynak, de őfelsége egyelőre nem akart dönteni az ügyben.
• Majd fontolóra veszem! – válaszolta.

Egy napon újabb jelentkező érkezett, Piperkőc gróf Angóra városából, az Óperenciás tengeren túlról. Percenként elővette zsebéből a tükröt és megnézte rendben van-e a frizurája, elég kackiás-e a bajusza, egyenesen áll-e nyakkendőrje, makulátlanul tiszta-e a ruhája. Nadrágjában az él olyan élesre volt vasalva, akár a legnemesebb borotvapenge. Cipője úgy csillogott-villogott, akár egy velencei tükör.  Liliomillat lengte körül.  Látszott rajta, hogy sokat ad a külsejére.

Illendően köszöntötte a királyt, bemutatkozott, majd így folyatta:

• Engem a pénz nem nagyon érdekel, de zsákbamacskáért nem teszem kockára az életemet. Látni szeretném a királylányt, hogy elég szép-e, elég csinos-e, eléggé nekem való-e!

 Nem volt mit tenni, behívták Dundika királykisasszonyt a trónterembe. Szemlesütve állt, míg a gróf mustrálgatta. Piperkőc gróf felcsíptette orra hegyére a cvikkerét is, hogy jobban lásson. Megfogta Dundika haját, hogy elég selymes-e. Megsimogatta a bőrét, hogy eléb bársonyos-e. Megnézte a kezét, hogy elég finom-e. Megmérte a derkát, hogy elég karcsú-e. De jaj! Valami baj történt. Talán rossz a mérőszalag?  Megmérte hát újra és újra. Nem, nem, nincs tévedés. Felállította a királylányt a mérlegre, osztott, szorzott, összeadott és kivont, majd sűrű felcsóválások közepette így szólt:

• Felség! Nem lehetne fordítva ? Az egész királyságot a fele királylánnyal? -    S megsem várva a választ, fintorogva elment.

Dundika elsírta magát, mert sértette a gróf viselkedése, bár pontosan tudta, miért hívják így.  Ugyanis gömbölyödött lent, gömbölyödött fent, nem volt darázsdereka, s a szépségversenyről is legfeljebb egy vigaszdíjjal térhetett volna haza. Nem volt aranyló szőke haja, rakoncátlan vörös fürtjeit lófarokban hordta, s orra hegyén és orcáján szeplők hata táborozott. Jókedvű volt mindig, vidáman nevetgélt mostanáig, mert soha senki sem vetette még a szemére, hogy nem indulhatna a világszépe cím elnyeréséért. Jól érezte magát úgy, ahogy volt. Sírt a királylány, sírt a király, sírt az egész királyi udvar. Hamarosan világszerte híre ment az elszegényedett királyságnak, a kövér királykisasszonynak és nem jött senki sem, hogy védelmükre keljen. A sárkány egyre beljebb merészkedett az országban.

A kincstárnok azt javasolta a királynak, vezessenek be különféle adókat, így egykettőre megtelje a kincstár.

      -  Lehetne például házadó, kutyaadó, földadó.

      -  Eddig sem kellett sok adót fizetnie népemnek, mert számomra fontosabb volt a jólétük és a boldogságuk. Hogyan kérhetnék tőlük több pénzt pont most, amikor legtöbbjüknek már háza sincs? Földjeiket nem művelhetik, mert a vetéseket letapossa a sárkány. Más megoldást kell találnunk!

Újra összeültek a bölcsek, lázas töprengés vette kezdetét. Három napon át tanácskoztak, latolgatták a lehetőségeket.

• Ha a kincseskamrát nem tudjuk megtölteni, nincs más megoldás, mint az, hogy Dundika királykisasszonynak le kell fogynia! - javasolta a kancellár. -  Ha ilyen.... hogyan is mondjam ....   telt marad, nem kell senkinek!
• Fogyókúráznia kell! – helyeselt a hoppmester.

Mivel a döntéssel a királyi tanács minden tagja egyetértett, a király rendeletbe foglalta a királykisasszony fogyókúráját, melyet azonnal ki is hírdettek. Beszereztek minden fogyókúrával kapcsolatos könyvet és újságcikket. A legújabb számolási módszerekkel megállapították, hogy a királylány kora és magasságá figyelembe vételével legfeljebb hatvan kilogrammot nyomhatna.

• Ez huszönöt kiló súlyfelesleg! Rengeteg. Hogyan fog ennyit lefogyni?

A cél érdekében sok mindennel próbálkoztak. Itatták Dundikát külföldi fogyasztó teával, etették zsírégető tablettával, aztán tojáskúrára fogták, majd a híres diétás káposztalevessel kínozták. Nem kapott cukrot a teába, nem ehetett csokoládét, nem nyalhatott fagylaltot. A legkülönbözőbb módszerekkel éheztették, ám hiába. Még egy francia masszőrt is hozattak, hogy maszírozza le a felesleges kilókat, de ő sem járt eredménnyel. A mérleg változatlanul nyolcvanöt kilót mutatott.  Ekkor az udvari patikus vette kezébe a dolgot Bezárkózott  titkos laboratoriumába és előállított egy csodapirulát, melynek hatásárára sikerült két kilót elpárologtani Dundika súlyából. Ez a két kiló volt az összes fogyás két hónap alatt. Dundika elkedvetlenedett, fájt a feje, szédült, folyton veszekett, s a napjára sem emlékezett már, mikor nevetett utoljára.

• Én ezt már nem bírom! Reggel csodabogyó, délben saláta, este káposzta. Úgy érzem magamat, mint egy kecske! – panaszolta dadájának.

Egyik este, amikor úgy gondolta, hogy már mindenki alszik, kilopózott a szobájából. Még a hálóköntöst sem vette magára, úgy osont le a csigalépcsőn, egyenesen a konyhába. Sorra vizsgálta a lábasokat, fazekakat, van-e valami maradék a vacsorából. De túl zajosan kotorászott, túl zajosan matatott, mert valaki meghallotta. Nem is akárki, hanem maga a szigorú kancellár, aki az udvari patikushoz igyekezett , mert megfájdult a foga.

-Felséges királykisassony! Mit keres itt éjnek idején? Ilyenkor az ágyban lenn a helye! – kiáltotta meglepődve, mert először azt hitte, hogy tolvajt fogott.

- Vízért jöttem – hümmögte Dundika, mert a szája tele volt ennivalóval. A kancellár persze azonnal átlátott a szitán, és egy árva szó nem sok, annyit sem hitt el a meséből.

- És  mi az  az ott a kezében?  Talán víz?  Mert nekem úgy tünik, mintha rántott csirkecomb lenne! Vagy javítson ki , ha tévedek ! – azzal alaposan megszidta a királylányt, aki némán és rosszkedvően kaptatott felfele a lépcsőn, s minden egyes lépésnél magán érezte a kancellár rosszalló tekintetét. Bűntudata volt és nehezen aludt el.

Másnap reggel a kancellár jelentette az éjszaka történteket őfelségének. Újabb tanácskozás vette kezdetét. Dundika búsan, egyedül ült a toronyszobában, s beletörődve várta, hogyan döntenek sorsáról és alakjáról. Úgy érezte ólomszárnyakon száll az idő, csigalassúsággal peregnek a szemek a homokórában. Csak várt, várt, vajon milyen döntés születik?  Az udvari bölcsek napestig tanakodtak, vitatkoztak.

• A királykisasszony sportoljon! – javasolta a hoppmester.
• Én szívesen adok vívóleckéket – ajánlotta a sereg nélküli hadvezér -, mostanság úgyis ráérek.
• Én megtanítom lovagolni – szólt az istállómester.
• Tanuljon meg úszni! -  mondta kancellár .  -Elég mély a víz a tóban!
• Velem ugrabugrálhat, bukfencezhet, tótágast állhat, cigánykerekezhet - vette át a szót az udvari bolond, aki sehonnan sem hiányozhatott, folyton ott volt, ahol úgy gondolta, fontos dolgok vannak születőben.

Döntésüket közölték a királylánnyal. De Dundika nem akart vívni, mert félt, hogy megszúrják. Nem akart lovagolni, mert félt, hogy leesik a lóról. Nem akart úszni, nehogy belefulladjon a tóba. Tótágast állni, cigánykerekezni sem akart, mert egyszerűen nem volt hozzá kedve. Nem akar ő semmi mást, csak önmaga szeretett volna lenni. Szomorúan sétált ki a hegyoldalra vadvirágot szedni. Legalább ettől még nem tiltották el!  Amikor odaért a tópartra, lefeküdt a puha selymes fűbe és nézte, hogyan úsznak a bárányfelhők az égen. Kedvenc ételeire gondolt. Szerett volna megenni egy tányér töltött káposztát, vagy egy nagy adag tojásos nokedlit, gondolatban boldogan mártogatta az aranygaluskát a vaniliasodóba, amikor vidám nótaszóra lett figyelmes.

Jankó, a pásztor közeledett, tizenhárom báránykájával. Fején kalap, rajta kockás ing, rövid bőrnadrág. Amikor meglátta királylányt kedvesen mosolyogva köszöntötte. A bárányok hangos bégetéssel csatlakoztak hozzája. Jankó meg telepedett a királylány mellé a fűbe. Megvitatták az időjárást, az ország helyzetét, elképzelték milyen lehet a sárkány öt feje. Közben észre sem vették az idő múlását. Amikor a közeli kápolnában elharangozták a delet, Jankó elővette a tarisznyájából a barna kenyeret, a sonkát és a hagymát.

• Szívesen megkínálom felségedet is, már ha nem veti meg ezt a fajta szegényes ételt ! - kinálta Jankó a királylányt.
• Én bizony meg nem vetem, de sajnos be kell érnem egy almával. Ha a kancellár megtudná, hogy kenyeret eszem sonkával, biztosan világgá kergetne!
• Miért kínozza magát, hiszen így szép , ahogy van! Olyan a haja, akár az érett gránátalma, a szemei úgy csillognak, mint a legszebb smaragdkő a világon! A nevetése olyan tiszta és olyan édesen cseng, mint a karácsonyi csengőszó!
• Tényleg ? – kérdezte irulva- pirulva a királylány és ellágyult tekintettel nézett Jankó szemébe. Zavarban volt, mert még soha senki sem mondott neki ilyen szépeket. Szíve hevesen kalapálni kezdett, azt sem tudta, mitévő legyen hirtelen. Aztán feltalálta magát és nevetve így szólt : - Együnk gyorsan, még mielőtt a sonka ott sül meg a tenyeredben!

Jóízeüen falatoztak. Ebéd  után a királylány boldogan visszasétált a palotába. Útközben meg-megállt, visszanézett, integetett. A délutáni táncórán számtalanszor elvétette a lépéseket, de oda se neki. Nem törődött ő a tánctanárral a sok ejnye-bejnye kiskegyeddel, Jankóra gondolt egyfolytában. Amikor az asztalnál ült és a sovány vacsorát várta, az udvari szakács észrevette, milyen ábrándozva néz a nagy semmibe, ezért azt hitte, hogy egy kiadós pecsenyére gondol, és készített Dundikának egy különleges, rozmaringos kacsacsombot, párolt lila káposztával. De a királylány azt is félretolta. Nem evett, nem ivott, folyton azon járt az esze, mikor lesz már reggel, mikor mehet a tópartra  Jankóhoz.

S ez így ment nap nap után.  Dundika alig evett, alig aludt, szinte csak este járt haza. Egyre korábban indult el és egyre később ért vissza. Jankóval együtt séltáltak, legeltették a bárányokat, fogócskáztak, felmásztak a fára, hogy minél messzebb ellássanak. Jankó még evezni is megtanította királylányt, amikor egy öreg csónakkal átkeltek a kristálytiszta vízű hegyi tavon. Egy másik napon felborultak és Dundika kétségeesetten kiabált, mert nem tudott úszni. Szerencsére Jankó kitünő úszó volt, és sikeresen parta úszott a fuldokló királylánnyal.

• Taníts meg úszni! – kérte a pásztorfiút.  – Nem szeretnék belefulladni a tóba!

Jankónak  tetszett a feladat. Szívesen tanította a királylányt, boldog volt, amikor vele lehetett. A királykisasszony is jó tanítványnak bizonyult, pár nap múlva már versenyre is keltek egymással.

A várbélieknek is feltűnt, hogy Dundika napközben soha sincsen otthon. Csak akkor került elő, amikor a nap már nyugovóra tért. A király egyik este megkérdezte tőle,hol járt, mit csinált.

• Virágot szedtem – felelte Dundika.
• Egész nap? –kérdezősködött tovább a király. – És a táncórák?  És az illemtan?

Dundika elengedte a füle mellett a kérdéseket. A kancellárnak azt válaszolta:  lepkét kergettem. Egy másik kivámcsiskodónak azt:  fára másztam.  Újabb alkalommal az volt a felelete, hogy  rőzsét gyűjtöttem. Mindig kitalált valami magyarázatot. Azzal már nem törődött senki, mi lett a fogyókúrával, pedig Dundika szép lassan elkezdett formásodni.  A karja izmosodott, a dereka vékonyodott, s ha valaki vette volna a fáradságot, hogy újra mérlegra állítsa,  biztosan elámultak volna, mert az már csak hetvenhárom kilót mutatott.  Egyre csinosabb lett, és már a ruhájára, frizurájára is odafigyelt. De a várbelieket nem érdekelte más, csak az, hová bújjanak el, ha ideér a sárkány. Mert bizony az jött, jött, egyre csak közeledett. Most éppen a vár felé vette az útját. Amerre elhaladt, léptei alatt rengett a föld, izzott a levegő. Nyomában nem maradt más, csak pusztulás.

A király félelmében bebújt az ágy alá.

A hadvezér a lovagterem rozsdás páncéljába.

A hoppmester a ruhásszekrénybe.

A kancelláregy boroshordóba.

A többi udvari méltóság meg oda, ahová még nem bújt senki.

Akinek meg nem jutott rejtekhely, az bekötötte a szemét, nehogy meglássa a félelmetes sárkányt.

Annyira féltek, hogy hangosan vacogott a foguk, reszketésüktől remegtek a falak.

• Ezzel a nyúlsereggel könnyen elbánunk ! - mondták a sárkányfejek egymásnak. -  Úgy bizony, úgy bizony!  Gyors menet lesz, meglátjátok!

Dundika éppen akkor érkezett haza, amikor a félelmetes fenevad a várkaput döngette. Még soha sem látott ilyen szörnyet. Hossza lehetett vagy tizenkét méter, súlya legalább húsz tonna. Öt hosszú nyakán ülő öt tarajos feje felért a vártorony középső ablakáig. Öt szájából tüzet okádott, tíz füléből kormos füstöt eregett. Bömbölt és ordított, a farkával csapkodott. Félelmetes külsejénél csak a körülötte terjengő bűz volt borzalmasabb.

A királylány legszívesebben elbújt volna egy fa mögé, de egyetlen fa, egyetlen bokor sem maradt a vár körül, a sárkány felperzselte mindet. Csak elszenesedett kórók meredeztek a füstbe burkolózott felhők felé.

• Hol a király, hol a hadvezér? – töprengett Dundika, mert egy szál egyedül állt ott, kiszolgáltatva az ötfejű szörnynek. - Azért sem lesz a sárkányé sem a vár, sem én!   Majd én elbánok vele!  – kiáltotta és felkapott egy követ a földről. Megcélozta vele a sárkány egyik fejét és kiabálni kezdett.
• Hallod-e te rusnya behemót te ötfejű? - a kő eltalálta a sárkány első fejét, mire a többi fej is feljajdult.
• Mit akarsz itt, te, nőszemély? - förmedt rá a fenevad. -  Fuss, ha kedves az életed, menekülj innen, mert szénné égetünk ! – bömbölte öt torka szakadtából és hatalmas lángcsóvát fújt. Büzös leheletétől szinte megszédült a királylány. Mégis erőt vett magán, azt gondolta, hogy már annyi erős és bátor vitéz odaveszett, neki nem marad más, túl kell járni a sárkány eszén, be kell őt csapnia. Talán a furfangos ész többet ér száz kivont kardnál is!
• Hiába fenyegetsz, én nem félek tőled ! – kiabált vissza .
• Nem félsz tőlünk? Ha-ha-ha!
• Tudjátok mit, kössünk üzletet!
• Üzletet? Az attól függ, mit ajánlasz nekünk !  -  gondolkodott el a sárkány és összedugta öt fejét. Suttogtak, pusmogtak, megvitatták a dolgot, majd úgy gondolták, hogy nincs veszteni valójuk ,ezért kötélnek álltak. – Egye fene, úgyis elpusztítunk!
• Akkor felteszek neked három találós kérdést! - Ha helyesen válaszolsz mind a három kérdésre, tiéd lehet a vár. Mindenestől! Gondold el, az a sok ember, az a sok birka, kecske, disznó...
• Az kevés nekünk ! – vihogtak a sárkányfejek. -  Feleségül kell jönnöd hozzánk! Nincs egy sárkány sem a világon, akinek ilyen szép, lángvörös hajú felesége van,  mint te.  Úgy bizony!
• Jól van, nem bánom, feleségül megyek hozzád, de ha egyet is elrontasz, vége nincs tovább!   Akkor kezdhetjük?
• Kezdhetjük!
• Első kérdésem : hányat lép a veréb egy esztendő alatt?
• Ha-ha-ha, ezt még a bolond is tudja: sehányat, mert a veréb ugrál! – válaszolták a sárkányfejek és mind az öt nyak dagadt a büszkeségtől.  A sárkány megnyalta mind az öt szája szélét, mert a sok kecskére és birkára gondolt. – Jöhet a következő kérdés!
• A második kérdésem : kik laknak a szódás szifonban?
• Ezt is tudjuk, ezt már hallottuk! Úgy bizony!  - ujjongtak a sárkányfejek, mert már biztosra vették a győzelmet . – B-U-B-O-R –é- k.   Azaz Bubor Béla, Bubor Jenő, Bubor Károly, Bubor Amál és Bubor akárki...  Nem tudsz olyat kérdezni, amit mi ne tudnánk! Ha-ha-ha.  Hamarosan megházasodunk! Feleségünk lesz! Ha-ha-ha!

Dundika megijedt, mert nem gondolta volna, hogy a sárkány ezt is tudja és ilyen nehéz lesz őt becsapni. Nem akarta, hogy sárkányé legyen a vár és sárkányfeleség sem akart lenni. Sokáig törte a fejét, mit is kérdehetne tőle, amikor meglátta Jankót közeledni az úton. Hirtelen eszébe jutott az a találós kérdés, amelyet a fiú sem tudott megfejteni.

• Halljad a harmadik kérdést. Egérfiú és egérlány mennek az utcán. Egérfiú tartja az esernyőt. Az egérfiúnak a füle, az egérlánynak a farka lóg ki az esernyő alól. Melyik ázik meg jobban?

A sárkány gondolkodóba esett. Csóválta az első fejét, csóválta a másiodik fejét, majd csóválta az összes fejét. Vakargatta öt feje búbját, öt feje búbján a tarajait, majd a tíz sárkányfüle tövét, mert nem tudta eldönteni, vajon melyik lehet nagyobb:  a szélesebb fül, vagy a keskeny farok.  Kénytelen volt beismerni, hogy nem tudja a választ.

• Passssssssssssz! - mondta mérgesen.  -  Nem tudjuk. Melyik?
• Egyik sem, mert én nem mondtam, hogy esik az eső! Csak azt, hogy az egérfiú tartja az esernyőt! – nevetett Dundika.
• Csaltál – mondta az első fej.
• Becsaptál – szólt a második fej.
• Kérdezz egy negyediket is! – ajánlotta a harmadik fej.
• Úgy bizony! – mondta a negyedik és az ötödik fej egyszerre.

De Dundika nem tette fel a következő kérdést, mert úgy szólt a megállapodás, hogy három kérdésre kell tudni a helyes választ. így a sárkánynak nem volt más választása, mint elismerni, hogy legyőzték.

• Ha ma estig nem hagyod el az országot, világgá kürtölöm, hogy egy lány volt az, aki túljárt az eszeden. Akkor aztán szégyenkezhetsz a rokonaid előtt életed végégig ! - mondta a királylány a sárkánynak, aki ettől úgy megrémült, és úgy elszaladt, hogy meg sem állt, míg el nem hagyta Begónia határait.

A király, a kancellár, a hadvezér, a hoppmester és a többiek  előmerészkedtek a rejtekhelyükről. Már csak azt látták, hogy a sárkány lélekszakadva menekül. A füstfelhők eloszlottak, és mosolyogva kisütött a nap is. Amikor megtudták mi történt, őfelsége levette a koronáját és Dundika fejére tette, majd  így szólt:

• Itt a koronám, s vele együtt a királyságom! Válassz férjet magadnak és uralkodjatok együtt, amíg meg nem haltok!

Dundika a pásztorfiút választotta. Feleségül ment Jankóhoz, hét országra szóló lakodalmat tartottak, ettek,  ittak táncoltak három napon át. Mindenki boldog volt, csak Rubinkő herceg és Piperkőc gróf búslakodtak az egyik sarokban, mert azóta sem találtak feleséget és királyságot maguknak.