A királylány és a szellőrózsa

A királylány és a szellőrózsa.

            Valahol a távoli hegyeken túl, a fénylő napsugarak országában, az örökzöld erdők közepén állt egy csupaszín palota, melynek csendjét és békéjét semmi sem zavarta, csak a szél suttogása, a madarak csiripelése és a harkály kopácsolása hallatszott arrafelé.

            A királyi pár büszkesége egy zöld szemű, barna hajú lány, ha csak tehette, a világszerte elismert csodálatos virágos kertben töltötte az idejét, ahol minden növényhez volt egy-két kedves szava. Kék pettyes bő ruhája elé fehér kötényt kötött, kényelmes cipőt húzott, haját koszorúba fonta, így szeretett közöttük járkálni.

Eleinte az édesanyja rászólt, hogy öltözzön selyembe-bársonyba, ahogy egy királylányhoz illik, de mikor látta, hogy ez falra hányt borsó, megunta mondogatni.

Egy napon a király magához hívatta a lányát, és így szólt:

– Kislányom, elérkezett az idő, hogy férjhez adjalak. Kihirdetem az egész világon, hogy várjuk a hozzád illő királyfikat, jöjjenek lánykérőbe, és majd te választani fogsz közülük. Mondd, mit szeretnél, mit hozzanak neked?

– Nem szeretnék még férjhez menni apám! – tiltakozott a királylány.

– Öreg vagyok és el is fáradtam az uralkodásban. Szeretném, ha felváltana a trónon a te választottad! Értsd meg, férjhez kell menned! – felelte a király.

– Jól van apám, úgy teszek, ahogy kívánod! – egyezett bele a lány. – Hirdesd ki, hogy nekem nem kell nagy ajándék, csak egy kis csokor virág. Azt hozzon mindenki, aki meg akarja kérni a kezem!

A király elküldte a követeket a világ összes országába, akik vitték magukkal a királylány arcképét is. Mikor meglátták a királyfik, mindegyik azt szerette volna, ha az ő felesége lesz ez a csodaszép teremtés. Százával indultak lánykérőbe. Mindenki különleges, malomkeréknyi csokrot hozott, melyeket a legdrágább kertészetekben köttettek. A hatalmas palotában már nem volt elég váza, hogy minden virágot vízbe tegyenek, ezért a királyné elküldetett az udvari váza készítő művészhez, és egy szekér vázát rendelt meg nála. A fiatal művész hét nap, hét éjjel megállás nélkül dolgozott, mire kész lett a munkával. Szekérre rakta őket, és bármilyen fáradt volt, nem adta oda a gyeplőt a segédjének, hanem saját maga hajtotta a lovakat, mert attól tartott, hogy a göröngyös úton összetörik a sok szép remekmű.  Amint a palota felé haladt, egy réten vitt át az útja, ahol patak csörgedezett. A fiú megállította a lovát, leszállt a szekérről, odagyalogolt és ivott a kristálytiszta vízből, majd arra a félárnyékos helyre sietett, ahová néhány évvel ezelőtt szellőrózsát ültetett. Mikor meglátta, hogy azóta sok porcelánra emlékeztető kis virágot hozott, elmosolyodott, és nyomban eszébe jutott a királylány kedves arca, meleg tekintete, melyet nem tudott feledni, mióta egyszer találkozott vele a palotában. Fogta a kicsi ásóját, amit mindig a tarisznyájában hordott, és egy tövet kiásott a földből. Visszament a szekérhez, elindult vele, és hamarosan meg is érkezett. A kapu nyitva állt, már nagyon várták a vázákat, sok csokrot kellett bennük elhelyezni. Amíg az inasok pakoltak, a vázakészítő fiú meglátta a királylányt, amint pettyes ruhájában, fehér kötényében, koszorúba font hajjal a virágok között sétál. Kezébe vette a fehér szirmú szellőrózsát, és odalépett hozzá.

– Fogadd el tőlem ezt a kis növényt! Ha elülteted a kertedbe, minden nap csodálhatod szerény szirmait, melyek olyan porcelán fehérek, mint a bőröd, és olyan természetesek és szépek, mint te vagy! – mondta őszintén a fiú.

A királylány nézte a kicsi szirmokat, a frisszöld leveleket, az apró gyökeret.

– Van egy ásód? – kérdezte a fiút, aki elővette a tarisznyájából a lapátot, és odaadta.

– Segíthetek elültetni? – kérdezte.

– Persze. Áss egy gödröt, én addig hozok vizet! – felelte a királylány.

Hamarosan elültették a szellőrózsát, és alaposan megöntözték. Mire ezzel végeztek, addigra az inasok az összes vázát lepakolták a szekérről, és belerakták a sok száz szál vágott virágot. A palota összes terme tele volt velük. A királylány nem emlékezett, hogy melyiket, kitől kapta, annyira egyformának tűntek.

– Megnézed, hogy mutatnak a vázáid virágcsokrokkal? – kérdezte a királylány.

– Igen, köszönöm a meghívást, örülnék, ha láthatnám! – felelte a fiú.

A királylány haladt elöl, a fiú utána lépkedett. Elámult, mikor a nagyterembe belépett. Csoda szépen festett a sok kézzel készített váza virágokkal telve! Egyenként megnézték az összest, és közben beszélgettek. Először a virágokról, aztán a váza készítésről, azután sok más dologról.

– Emlékszel, mikor a királyné évekkel ezelőtt meghívott engem vacsorára? Akkor láttalak először, és azóta nem volt nap, hogy ne gondoltam volna arra az estére! – mondta a fiú.

– Igen, emlékszem. Akkor kezdtél vázákat formázni! Anyám rendelt tőled, nagyon tehetségesnek tart, ezért azóta is mindet tőled rendeli! – felelte a királylány.

– A szobraitokat is én készítettem! – tette hozzá a fiú.

– Ezt nem mondta anyám. Tudod, hogy nagyon tetszenek? Tehetséges vagy! – mondta a királylány.

Ekkor lépett be az ajtón a király. Megköszönte a vázákat a mesternek, majd odafordult a lányához.

– Melyik királyfit választottad férjül kislányom? – kérdezte a király.

A fiú elszomorodva állt ott. Nem tudta, hogy férjhez megy a lány, akire olyan sok évig gondolt szeretettel. Aztán kisvártatva meghallotta a választ, és a rosszkedve nyomban elszállt.

– Egyiket sem választom, apám!

A király megdöbbenve állt ott. Olyan sok kérő jött, annyi virágot hoztak, és egyik királyfi sem tetszik a lányának. Nem akarta elhinni, ezért így szólt:

– Holnap reggelre válaszd ki, melyik virág tetszik a legjobban! Aki azt hozta, ő lesz a férjed!

A váza készítő fiú ismét elszomorodott. Úgy érezte, hogy összedől a világ. A királylánynak azonban tetszett ez a beszéd. Már tudta, mit fog felelni.

– Holnap reggel megmondom a válaszom! – felelte.

A király elégedetten bólintott, majd meghívta vacsorára a tehetséges szobrászt. A királylány mellé ültették, így egész este beszélgethettek. A vacsora végén nagyon nehezen szakadtak el egymástól, mert még rengeteg mondanivalójuk volt. Búcsúzóul a fiú megkérdezte:

– Muszáj férjhez menned?

– Igen. És te, mikor nősülsz? – nézett rá érdeklődve a királylány.

– Soha. Ha téged nem vehetlek el, mást nem fogok! – szólt szomorúan a fiú.

– Gyere el holnap reggel! – kérte a királylány. Bár a fiú nem értette miért kell jönnie, de bólintott.

            A királylány olyan édesen aludt, mint még talán soha. Végre megtalálta a párját! Egész éjjel róla álmodott.

A fiú kétségek között hánykolódott. Megtalálta a párját, de nem lehet az övé, mert holnap férjhez megy a legszebb virágot hozó királyfihoz. Nem tudta, mit akar mondani neki másnap reggel, de már korán ott állt a palota kapujában. Egyszer csak megjelent a kertben a király és a királylány. A királylány odavezette az apját a szellőrózsához, és azt mondta:

– Ez a virág tetszik nekem a legjobban! Ahhoz megyek férjhez, aki ezt hozta!

– Ki ő? – kérdezte meglepetten az apja.

A királylány intett a váza készítő fiúnak, hogy jöjjön oda. Mikor odalépett így szólt:

– Tőle kaptam ezt a kis virágot, rám emlékeztette őt. Számomra ez a legszebb, mert ő nevelte, ideadta nekem, azután együtt elültettük itt is, az én kertemben, engem rá fog emlékeztetni mindig!

A fiúnak sem kellett több, azonnal letérdelt a szellőrózsa mellé, és megkérte a lány kezét, annak rendje-módja szerint. A király látta, hogy ők már összetartoznak, és örömmel beleegyezett a házasságba. Az esküvőt hamarosan megtartották, és egész életükben nagyon boldogok voltak, a szellőrózsára pedig úgy vigyáztak, mint a szemük fényére.