A kis árva

A kis árva.

Ábrándos Farmra is beköszöntött a tavasz. Ezzel együtt elérkezett a viharok heves zivatarok ideje is. Ábrándosné képes volt órákon keresztül a viharfelhőket nézni, bár pontosan tudta, hogy azok igen nagy károkat okozhatnak,  akár saját tanyájukon vagy a környékbeli gazdáknál egyaránt. Mégis csodálta a természetnek eme hatalmasságát, bár néha ijesztőnek tartotta a sorozatos villámlásokat és a hatalmas égzengéseket.  Minden vihar után körbejárták a farmot felmérni a károkat. Gyakorta aggódva indultak el, hogy vajon mi is fogadhatja őket.

A legutóbbi ilyen vihar után történt az eset, hogy újabb kis jövevény került a farmra. De ne rohanjunk ennyire a dolgok elébe.

A lányok már korántsem  voltak oda ennyire a viharokért, ilyenkor gyakran felkeresték apai nagyapjukat, akit csak Tatának szólítottak. Mindig megnyugtatta őket és érdekes történeket mesélt nekik. A nagypapa is velük lakott a farmon, hiszen ők így hatan alkottak egy nagycsaládot.  Idős kora ellenére nagyapjuk még mindig aktívan dolgozott, igen nagy tiszteletnek örvendett és emiatt ő volt a közeli temető gondnoka. Egy ilyen tavaszi vihar után, amikor Tata is elment felmérni, hogy milyen gondokat okozhatott az előző esti vihar a temetőben találta meg Ébent a kis dolmányos varjút. 

Tata összeszedte a letört ágakat és egy helyre rakta, felszedte a szél által szét hordott virágokat és igyekezett minél pontosabban visszaemlékezni melyik virág hová is való. 

Már jó sok ágat összeszedett ezen a napon, amikor az öreg platánokhoz ért, és megszólította azokat:

-      Ti pont olyan vének vagytok, mint én, mégis úgy álljátok az időjárás szeszélyeit, mintha fiatal kis fácskák lennétek.

Ahogy abbahagyta a monológját hangos rikácsolásra lett figyelmes. Próbálta követni, de a rikácsolás abbamaradt.

Pár lépést tett csak az ellentétes irányba és ismét hallotta a hangot.  De most már nem halkult el, egyre hangosabban és keservesebben rikácsolt az a valami. Hamar rátalált Tata a hang tulajdonosára egy vastagabb ág levelei alatt. Tata teljesen elképedt, ahogy felvette az ágat és a lába előtt pont ott hevert egy kicsi dolmányos varjú. Csőrét egyre csak tátotta és hangosan rikácsolt.  Tata nem nyúlt hozzá, gyakran látott fészekből kiesett fiókát, tudta anyja hamarosan megérkezik az élelemmel.  Egy közeli bokorba húzódott és onnan figyelte mikor jön a szülőkből valaki megetetni a kicsit.  Eltelt egy óra semmi sem történt, eltelt a második is, a kicsi dolmányos varjú egyre türelmetlenebbül és hangosabban rikácsolt.  Tata végül arra jutott, mikor látta, hogy a kicsi varjú a környék összes kóbor macskáját odacsalta kiabálásával, nem hagyja, hogy macskaeledel legyen belőle.  Ölbe vette a kis árvát, ezzel esélyt adva neki, hogy felnőjjön.  Sietős léptekkel távozott, a hoppon maradt macskák nagy bánatára.   Hamarosan haza is ért, a farmon már mindenki otthon volt, a lányok pont játszani indultak a legelőre. Tatát meglátva a lányok elébe szökdécseltek és kíváncsian kérdezték:

-        Tata, Tata mi van a kezedben?

A kis varjú nem hagyta Tatát szóhoz jutni, hangos rikácsolásba kezdett. A lányok álmélkodva nézték,  a két kisebb azt hitte valamiyen papagáj, majd Dorina a felismeréstől felkiáltva már mondta is minek a kicsinyét tartja nagyapja a kezében.

-        Tata, de hisz ez egy dolmányos varjú fióka!!! Hol találtad? 

Tata mindent részletesen elmesélt, a lányok meg is feledkeztek róla hová indultak.

A nagy összecsődülésre Ábrándos gazda is felfigyelt és elindult apja és a lányai irányába.

-        -Na mit találtál Tata? – kérdezte érdeklődve.

Lányai kórusban kiabálták a választ:

-       Képzeld Tata talált egy fiókát, egy varjú fiókát!  De ekkorra már láthatta is az éppen rikácsolásra készülő fiókát, Ábrándos  gazda rögtön tudta, hogy éhes a kis árva.

-        Lányok szaladjatok anyátokhoz és kérjetek egy falat húst a vacsorából! – adta ki az utasítást apjuk.

A kis árva szerencsés volt, Ábrándosné pont a húst vágta fel, máris küldött az új jövevénynek két falatot.  A fióka nagyra tátotta a csőrét és  a falatokat már el is tűntette.  Azonnal abbahagyta a rikácsolást. Teli pocakkal szárnya alá hajtotta fejét, és már aludt is. Teljesen ki volt merülve. Míg a kis árva szunyókált a lányok hoztak egy ketrecet neki, forgácsot tettek az aljába és a szundikálót berakták.

Ábrándosné már csak a kész helyét láthatta. Persze azért lányai rafináltan úgy tettek, mintha engedélyt kérnének , hogy megtarthassák.

-       Mamácska megtarthatjuk ezt az árva kis fiókát? – kérdezték kórusban a lányok. Ábrándosné elgondolkodva  nézte a kis csöppséget, majd bólintott.

A lányok visítására az új családtag felriadt. Ábrándosné ekkor kezébe vette és cirógatni kezdte, majd megjegyezte:

-       Adhattok neki nevet lányok! Vagy tudjátok mit, majd én adok neki!  - és már kattogtak is a fogaskerekek. A következő buksi simogatásnál megszólalt anyjuk:

-       Legyen a neve Ében!

Erre Annácska szinte teljes révületben megszólalt:

-        Uh ez olyan boszorkányos!

Így lett az új jövevény Ében. Aznap este már a ketrecben biztonságban, három etetésen  túl nyugodtan pihent az előszoba melegében.

Ében, mint a dolmányos varjak nagyon okos állatka lett. A nevét is hamar megtanulta. Kiváló étvágya volt, nem válogatott akár disznóhúsról vagy egy szem eperről volt szó, mindkettőt  szívesen elfogadta. A repülés nem volt az erőssége, viszont annál gyorsabban szaladt a lányok után miközben azok bújócskázni akartak. Még beszélni is megtanult. Ábrándosnét látva, már tudta, hogy étkezés következik és egy kis simogatás. Ezt hangosan ki is fejezte:

-        Ében éhes! Ében éhes!- kiabálta folyton.

Ábrándosné ilyenkor mindig megjutalmazta egy – egy finom juti falattal. Egy idő után a ketrec tető is lekerült róla és az alját csak „fészeknek” használta, szabadon közlekedett a farmon.

Még barátokra is szert tett, hiszen gyakran közlekedett Bucka malac hátán, aki igazán hálás volt a varjúnak, ha néha napján végig gyalogolt a hátán, szinte vakargatva. 

De legszívesebben Ábrándosné vállán szeretett lenni.

Tata gyakran megemlegette főleg viharok után:

-       Milyen jó, hogy akkor kimentem rendet tenni a vihar után! legalább ennek a kis árvának esélyt adhattunk az életre!

Ében azóta is boldog tagja a családnak, amit igyekszik is kifejezni mindenki számára egy - egy csőr dörgöléssel a családtagok arcához.