Mentőakció

Mentőakció.

Megérkezett a tavasz. Ahogyan a fák megújulnak minden éven, úgy a  vadon élő állatok is újabb szaporulattal bővítik családjukat. 

Az Ábrándos Farm déli részére a vadon élő állatok gyakran jöttek be. Ahol a fasor húzódott és a méhlegelő is található volt, apró madarak, kisebb emlősök, de néha még nagyobb vadak is megtalálhatóak voltak, vagy éppen érkeztek ide költeni, új életet adni kicsinyeiknek.

Ide ritkábban járt a gazda pont azért, hogy ne zavarja azon állatokat, melyek a farmot választották új családjuk lakóhelyének. 

Ezen a tavaszon igazán sok vendég keresett menedéket a fasorban, Ábrándos gazda figyelmeztette is a családja minden tagját, hogy ritkábban járjanak a déli részre, mivel ott most sok új élet indul útjára és nem lenne jó a természet rendjét megzavarni.

Egy vihar utáni bejáráson a gazda hallotta, hogy a fasorban több fácánkakas is dürrög, ennek igazán megörült, hiszen ez azt jelenti, hogy ismét lesz fácán szaporulat.

A méhlegelőről kémlelte távcsövön keresztül mi is zajlik a fasorban, ekkor lett figyelmes több kuvik család fészkére is. Ez egyrészt örömmel töltötte el, mert kuvikok jó szolgálatot tettek a  mezei pockok gyérítésében, melyek kárt tehettek a takarmányokban, viszont kicsit aggódott is a fácán csibék korai törékeny élete miatt. 

A fasorban nem csak madarak voltak, hanem emlősök is, az egyik szélében volt egy igen nagy róka vár is. Amelyet nem minden éven használtak a róka családok. De ezen az éven esténként és pirkadatkor hallani lehetett a rókákra jellemző vakogó hangot.

Nem kedvelte a gazda a rókákat, mivel gyakorta megtizedelték a tyúk állományát, elkergették a tojásokon ülő libákat, ellopva a már keléshez közel lévő tojásokat. Képesek voltak akár nappal is felmerészkedni a baromfi ketrecig, ha érezték, hogy a kutyák nincsenek közel és valamelyik házi szárnyas könnyű prédának ígérkezett. 

De mert az élethez joga van neki is, így a gazda inkább védekező lépéseket tett ellene, mint sem a róka család elpusztítását választotta volna. A kerítéseket magasabbra emelte, közel egymáshoz két sort is húzott, a szárnyasokat minden este sötétedés előtt bezárta, a kutyákat szabadon engedte. 

Az idén több fácán család is alkalmasnak találta a méhlegelőt, valamint a fasor aljnövényzetét a költésre. Egy-egy család 12-18 tojást is rakott, földbe kapart fészkükbe, a fácán csibék kelés után már követték is anyjukat. Voltak, akik már május közepére előhozták csibéiket, de olyanok is voltak, akiknek fészkét a róka lerabolta, emiatt ismét tojásokat kellett rakniuk és csak június elejére keltek ki a kicsik. 

Összesen három családot számolt meg a gazda, reménykedett, hogy a kikelt fiókák legalább fele megnő. 

Még javában iskola idő volt, amikor a lányok egy délután a méhlegelő irányába indultak játszani, apjuk figyelmeztetését szem előtt tartva, mely szerint ott kis állatkák lehetnek és óvatosan közlekedjenek. Fogócskával és bújócskával ütötték el az időt, de Annácska magával vitte a távcsövet is hátha lát valami igazán érdekes dolgot.

Már jó ideje lent játszottak, amikor egymás után többször is hangos csipogásra lettek figyelmesek. Nem igazán tudták mi lehet az, csak azt látták, hogy hol itt mozog a méhlegelő hol pedig amott. Dorina nagyokat fütyült, ilyenkor az éles hangra a csipogás abba maradt, néha közelebbről néha pedig távolabbról hallották. 

Az este közeledtével a lányok bevonultak a házba, a vacsora asztalnál mindenki elmondhatta, hogy aznap,  mi is történt vele. A sort a lányok kezdték. 

- Képzeld Édesapa! - kezdte mondandóját Dorina.  Amikor lent voltunk ma játszani hangos csipogást hallottunk és hol itt, hol ott mozgott a méhlegelő összes virága. Mi lehetett szerinted? - kérdezte érdeklődve apját!

Apjuk kicsit várt majd belekezdett mondandójába:

- Biztosan említettem nektek is, hogy ott lent vannak madár, pontosabban fácán fészkek, gondolom kikeltek a kisfácánok. A minap láttam, hogy már csak egy fészken ül egy fácán kotlós. Majd holnap a távcsővel szemügyre veszem. 

A lányoknak a válasz igazán kielégítő volt, és máris az iskolai napokra, beszámolókra, és a közelgő nyári szünetre terelődött a szó.

Másnap Ábrándos gazda korán kelt, egyenest a fasor felé vette az irányt. Először a róka várat közelítette meg, aggódva látta, hogy feltűnően sok madártoll van a rókák lakhelye körül.  A tollak között volt egészen friss, barna, vörös, fekete, fekete-pöttyös. Nem létező bajusza alatt morogva jegyezte meg a gazda:

- Oh, a fene vinne el, már megint jártál a tyúkoknál, remélem nem a kotlóst vitted el! - ahogy tovább nézelődött, néhány tollra lett figyelmes, szomorúan látta, hogy az bizony egy fácán  kotlós tolla. Ekkor hirtelen, mint a villám csapott belé a felismerés, hogy mit is mondott lánykája tegnap este. Szinte futva indult a méhlegelő felé, ahol a lányok a csipogást hallották. 

Amikor odaért, megállt és figyelt. A méhlegelő egyszer csak mozgásba lendült. Hangos csipogás, és ide oda hajló növények jelezték, hogy valakik vagy valamik a virágok közt keresnek, hívnak egy védő szárnyat. A gazda percekig meg se mozdult, figyelt majd hirtelen lehajolt és már kezébe is kapott valamit. Egy kis világos barna, sötét csíkos ici-pici kis fácáncsibe volt, igen elfáradva, és kicsit soványan, hangosan csipogva kereste többi társát és kotlós mamáját. A kis árvát a gazda a pulóvere alá rejtette és még másik 5 kis testvért talált a legelőn. A hat kis árván maradt fácáncsibét haza vitte, szerencsére éppen akkor tájt keltek a keltetőben a fürjek. Csak hosszú lábuk árulta el őket, hogy ők egészen mások, mint az újonnan kelt csibék, hamar megszokták az új helyzetet, az infralámpa által adott egyenletes meleget, a gazdasszony folyamatos gondoskodását, így esélyt kapva arra, hogy ők is felnőjenek. És egyszer talán a szabadba vissza kerüljenek.