A kiselefánt világgá megy

A kiselefánt világgá megy.

                  A kiselefánt folyton a szülei közelében lebzselt. Az anyukája lábához simult, aztán hanyatt feküdt, hempergőzött a homokban. Ha talált egy nagyobb tócsát, boldogan megmártózott benne.

            Egyik alkalommal mikor éppen láb alatt volt, az apukája rászólt:

– Megmondtam már százszor is neked, hogy ne gyere ilyen hirtelen elém, mert még véletlenül rád lépek!  

A kiselefánt megsértődött. Szaladt az anyukájához panaszkodni. Ő azonban azt felelte:

– Majdnem két évet vártunk arra, hogy megszüless. Nagyon féltünk téged, értsd meg. Figyelünk rád, de neked is meg kell tanulnod magadra vigyázni! – mondta, és az ormányával egy nagy adag füvet felemelt a földről. A kiselefánt minden mozdulatát követte, folyton utánozta. Ő is felmarkolta az ennivalót, és a szájába rakta. Anya és kisfia együtt lakmároztak. Megérkezett az apukája, és ő meggondolatlanul elébe szaladt. A nagyelefánt éppen felemelte hatalmas talpát, és már lépni akart, mikor észrevette, hogy a kicsi ott rohangál körülötte. Óvatosan kikerülte őt, és azt mondta:

– Úgy látom, nem lehet veled értelmesen beszélni. Egy darabig ne gyere a közelembe, mert nagyon megharagudtam rád!

A kiselefánt látta, hogy az apja hátat fordít neki. Nem akart az anyukájához fordulni, gondolta, hogy úgy sem fog mellé állni. Ezért elhatározta, hogy világgá megy. Amint délutáni szunyókálásukat megkezdték a szülei, ő elindult. Ment, ment nagyon sokáig, anélkül, hogy bárkivel találkozott volna. Csüggedten lógatta az ormányát, már nagyon szomjas és éhes lett. Még csak két hónapos volt, nem boldogult egyedül. Elkeseredetten állt meg egy magányos fa tövében. Szeretett volna egy kevés lombot enni, de nem érte el, túl magasan volt. Redős bőre már teljesen megszáradt, jó lett volna fürödni egy kicsit. Elkeseredetten álldogált, mikor motorberregést hallott.

– Vajon ki közelít? Értem jönnek, és hazavisznek? Én már megbántam, hogy világgá indultam! – gondolta.

Egy terepjáró állt meg mellette. Kipattant belőle két férfi. Egy kisfiú az ülésen maradt.

– Jól láttuk az autóból! Ez egy kiselefánt! – mondta az egyik férfi.

– Elpusztul, ha magára hagyjuk. Vigyük be a táborba! – szólt a másik.

Betették az autóba a kisfiú mellé. A gyerek megsimogatta őt. A kiselefánt hozzábújt. Biztonságban érezte magát, és hamarosan el is aludt. Arra ébredt, hogy nagy a sürgés– forgás körülötte. Jöttek-mentek az emberek, azt találgatták, hogyan került ő egy magányos fa alá egyedül. Az eszükbe sem jutott, hogy megsértődött és világgá indult. Hoztak neki friss ennivalót, sok gyümölcsöt, füvet, lombot, egy kis műanyag kádban vizet. A kiselefánt bemászott a kádba, és azonnal pancsolni kezdett.

– Azért hoztuk, hogy igyál belőle! – mondta a kisfiú, de ő meg sem hallotta. Élvezte, ahogy a bőre átnedvesedik, nagyokat prüszkölt és a hátára feküdt. Mikor már nagyon korgott a gyomra kimászott, de közben felborította a kád vizet. Sáros lett minden körülötte, de ő ezt sem hagyhatta ki, jól meghempergőzött benne.

– Gyere, egyél, igyál, aztán megfürdetünk! Olyan lettél, mint egy elefánt ördög! – mondta a kisfiú.

Furcsa módon a gyerekre hallgatott. Szépen odament hozzá, ügyesen ormányával a szájába helyezte az ennivalót, aztán felszívta vele a vizet, és megitta.

A kisfiú hozott egy nagyobb műanyag kádba vizet. Abba ő belelépett, és addig lubickolt, ameddig az összes sár lejött a bőréről.

– Milyen szép kiselefánt vagy! – mosolygott a kisfiú a fürdetés után.

– Gyere, aludj egyet! – hívta. A kiselefánt szót fogadott, a friss szalmába belefeküdt, és elaludt.

A két férfi azon tanakodott, mit kezdjenek most vele. Azt gondolták, hogy elveszítette a családját. Nagyon sajnálták őt, de nem tarthatták meg. Amint éppen telefonálni akartak, arra lettek figyelmesek, hogy két nagy elefánt jön hatalmas léptekkel a tábor felé.

– Ó, ezek szétzúzzák a nagy sietségben a sátrainkat! – mondta az egyik férfi, és rohant a fegyveréért, hogy megfékezze őket.

– Erre nem lesz szükség!– szólt a kisfiú, mikor meglátta a puskát a bácsi kezében. A kiselefánttal együtt óvatosan lépkedtek a két szülő felé. Mikor a közelükbe értek, a gyerek azt mondta:

– Egy magányos fa alatt találtunk a fiatokra. Ha nem hozzuk magunkkal, akkor éhen és szomjan hal, vagy a vadállatok martaléka lesz. Tessék, itt van, vigyétek! De máskor jobban vigyázzatok rá!

A két felnőtt elefánt elgondolkodva nézte a kicsinyét, és az emberpalántát.

– Köszönjük, hogy vigyáztatok a gyermekünkre! – mondta az anya elefánt.

– Remélem, egyszer tudjuk viszonozni a jóságotokat! – szólt az apa.

– Ó, nem várunk viszonzást! Örülünk, hogy segíthettünk! – mosolygott a kisfiú.

Elbúcsúzott az elefánt gyerektől, majd elszomorodva hátat fordított, elindult a sátor felé. Hirtelen a lábához simult valaki. Lenézett a földre, és a kiselefántot látta maga mellett. Leguggolt hozzá, megölelte és így szólt:

– Menj a szüleiddel haza!  Jövőre a magányos fa alatt ugyanekkor találkozunk!

A kiselefánt sűrűn bólogatott, és szót fogadott. A szüleivel együtt hazabandukoltak. Többé nem indult világgá, már tudta, hogy nincs értelme. Vigyázott magára, és örült, hogy annyira szeretik őt, hogy mg az emberek táborába is utána merészkedtek.

            Eltelt egy év. A kiselefánt sokat nőtt ezalatt. Alig várta a napot, mikor a magányos fa alatt a kisfiúval találkoznak. Eljött ez is, és ő az egyik irányból, a gyerek a másik irányból közeledett a fa felé, és szinte egyszerre értek oda. A szüleik a távolból figyelték őket. A gyerek leguggolt, és megölelte a kiselefántot. Mikor felállt, ő hozzásimult a lábához, és ormányával megütögette a hátát.

– Játsszunk egy kicsit nálatok! – kérte.

A terepjáróval elvitték őt a táborba, és ott egy nagy medence vízben együtt úszkáltak napestig. Azután mindenki hazatért, de megbeszélték, hogy a következő nyáron ismét találkoznak a magányos fa alatt.