A kisfiú és a zöld gyíkocska

A kisfiú és a zöld gyíkocska.

            A tisztást hatalmas tölgyfák vették körül, a makkok ezerszám hevertek a földön, kicsi kalapjuk olykor messzire gurult amint leestek az ágakról. A nap erősen sütött, a növények szomjasan várták az esőt, de az váratott magára.

            A kertváros közelsége miatt sokan jártak ide kikapcsolódni. A tisztáshoz legközelebb eső házban egy kisfiú élt a szüleivel. Ő nagyon gyakran elszaladt ide, mert szeretett makkot gyűjteni, és otthon sok-sok figurát készített belőle. Ezen a forró nyári napon már korán reggel elindult a tisztásra egy nagy bevásárló táskával a kezében. Rengeteg makkot talált, olyan sokat szedett, hogy húzta a vállát a táska. Azt gondolta, hogy pihen egy kicsit mielőtt hazamegy. A tisztás legtávolabbi végében nagy fehér kövek feküdtek elszórtan a fű között, a nap tűzött rájuk, vakító fehéren csillogtak a fényben. A kisfiú odasietett és leült az egyikre. Amint ott üldögélt, egy sóhaj szállt felé. Nézte, honnan jön a hang, és a szomszédos kő tövében egy alélt zöld gyíkocskán akadt meg a szeme.

– Miért sóhajtottál gyíkocska? Baj van? Segíthetek valamiben? – kérdezte.

A kicsi állat reménykedve emelte magasra a fejét, és így szólt:

– Napok óta nem esett az eső, nem jutottam vízhez, nagyon szomjas vagyok! Nem adnál egy cseppet nekem, hogy erőre kapjak?

A kisfiú elővette a palack vizet, amit mindig magával hozott a rétre, és a zöld gyíkocska szájába töltött belőle egy keveset. Az állatka hálásan kortyolta, és hamarosan felélénkült.

– Köszönöm kisfiú, hogy megitattál. Már nem vagyok szomjas, de az elmúlt napokban nagyon megéheztem. Nincs nálad egy kis ennivaló? – kérdezte.

A kisfiú belenyúlt a nadrágja jobb zsebébe, ott nem talált semmit. Aztán kutatott a nadrágja bal zsebében, és a kezébe akadt egy kekszdarab.

– Nézd gyíkocska, ezt a darab kekszet találtam! Ezt odaadom neked, edd meg, közben hazaszaladok és hozok neked egy egész kiflit, és tálkában friss vizet! Akkor aztán ehetsz, ihatsz kedvedre! – mondta a kisfiú, és letette az ennivalót a zöld gyíkocska elé, fogta a félig makkal telt szatyrot és futásnak eredt.

Otthon magához vette a kiflit, egy tálkát, egy palack vizet és visszasietett a rétre. Kereste a gyíkocskát a fehér kő tövében, de nem látta.

– Hová bújtál zöld gyíkocska? Megjöttem az ennivalóval és hoztam még vizet neked! – szólt hangosan, és kitöltötte a tálkába a vizet, mellé tette szépen a csavart kiflit. Amint ezt elvégezte, felemelte a fejét, és döbbenten látta, hogy egy sárkány termett mellette. Az állat lehajtotta a fejét hozzá és így szólt:

– Ne ijedj meg kisfiú, én vagyok a zöld gyíkocska, akit az előbb megitattál és egy darab keksszel megetettél. Erőre kaptam tőle, megnőttem, és ilyen hatalmas sárkány lettem! Ne félj, nem bántalak téged, te jót tettél velem, és én ezért örökre hálás leszek neked!

A kisfiú elgondolkodott azon, amit hallott, és megértette, hogy a zöld gyíkocskának csupán vízre és ételre volt szüksége ahhoz, hogy ilyen hatalmas, mesebeli sárkánnyá változzon. Egy cseppet sem félt, hiszen nagyon barátságosan nézett rá, és egyáltalán nem akarta őt bántani. Egy dolgot azonban szeretett volna tisztázni, így megkérdezte tőle:

– Akkor barátok vagyunk?

A hatalmas sárkány szemei csillogni kezdtek a meghatottságtól.

– Nekem még sosem volt barátom, mert tőlem mindenki elmenekült eddig, olyan csúnya és rémisztő vagyok. Örülök, hogy megkérdezted, és igen ha akarod, akkor azok leszünk örökre! – mondta a tőle telhető leglágyabb hangon.

A kisfiú örült, hogy van egy barátja a réten is. Tudta, hogy gondoskodnia kell róla, hiszen a barátok segítik egymást. A réthez közeli erdőben állt egy faház, amit senki nem használt. Elvezette őt oda, és így szólt:

– Maradj itt sárkány barátom, hozok neked minden nap enni és innivalót, meglesz mindened, ne aggódj!

A sárkány megköszönte, és a kisfiú úgy tett, ahogy ígérte. Naponta ellátta őt élelemmel, és mikor együtt voltak, nagyon sokat beszélgettek. A gyerek megtudta, hogy a sárkány a magas hegyeken túlról, a Sárkányok Földjéről keveredett ide. Hiányzik neki a családja, de csak akkor tud hazamenni, ha az égen az arra vezető út megnyílik előtte. Erre azonban még várni kell, ki tudja milyen sokáig.

Telt-múlt az idő, a sárkány egész otthonosan mozgott az erdőben és nagyokat aludt a faházban. Arra gondolt, hogy jó volna itt maradni örökre, de aztán eszébe jutott a családja, amely már biztosan nagyon várja őt, és neki is jó lenne velük találkozni. Figyelte az égboltot, de azon nyoma sem volt a hazavezető útnak. Éppen így elmélkedett, mikor a kisfiú megjelent az ajtóban, egy kosár gyümölccsel a kezében. Leültek az asztalhoz, és evés közben arra lettek figyelmesek, hogy hatalmas szél kerekedett, csak úgy rázta az ablakot és az ajtókat. Orkán keletkezett, és letépte a háztetőt. A sárkány így szólt:

– Ne maradjunk itt, mert ránk dől a faház! Gyere, ülj a hátamra, és elviszlek a felhők fölé!

A kisfiú felkapaszkodott a sárkányra, és már száguldottak is a magasba. Onnan a gyerek lenézett a kertvárosra, és meglátta, hogy a házukból elindulnak a szülei ebben a rettenetes szélben az erdő felé.

– Biztos értem mennek! Mentsük meg őket! – mondta a kisfiú a sárkánynak.

A sárkánynak nem kellett kétszer mondani, és a felhők fölül elindult lefelé, vissza oda, ahonnan jöttek. Tépázta őket az orkán, de nem bánták, csak a cél lebegett a szemük előtt, megmenteni a többieket. Mikor földet értek éppen a kisfiú szüleinek a lába előtt, azok előbb meglepődtek, majd mivel beszélgetésre nem maradt idő, a gyerekük hívó szavára felkapaszkodtak a sárkány hátára, és mindannyian repültek a felhők fölé. Ott csend honolt, így a kisfiú elmesélte, hogyan találkozott a zöld gyíkocskával, és hogyan lettek barátok. Épp a történet végére ért, mikor a sárkány felkiáltott:

– Nézzétek, megnyílt a Sárkányok Földjére vezető út!

– Használd ki a lehetőséget, menj haza! Hagyj minket sorsunkra! – szólt a kisfiú.

– Nem, nem tennék ilyet soha a barátaimmal! Előbb hazaviszlek benneteket! Mint látom, elállt a szél! – szólt a sárkány, és elindult a kertvárosba.

– Mi lesz, ha közben bezárul az utad? – aggódott a kisfiú.

– Akkor még várok a faházban, az erdőben. Te is segítettél nekem, most rajtam a sor. Előbb ti legyetek biztonságban! – mondta a sárkány, és letette a kertvárosi házukban a kisfiút a szüleivel együtt.

– Még nyitva az utad! Repülj sárkány! – kiáltotta a kisfiú, és figyelte, ahogy a barátja eltűnik a felhők között.

            A kisfiú felcseperedett. A sors sokfelé sodorta őt, de bárhol is élt, ha látott egy fehér követ egy tisztás szélén, leült rá, és kereste a zöld gyíkocskát, akinek enni és inni adhat. Remélte, hogy egyszer újra találkozik a gyerekkori barátjával, akit emlékezetében olyan nagy szeretettel őrzött.