Rózsaszín süti

Rózsaszín süti.

            A cukrászdában néhány család üldögélt az asztalok mellett. Minden vendég előtt egy szelet torta, vagy fagylalt tejszínhabbal, gyümölcsökkel díszítve, vagy gesztenyepüré várta, hogy elfogyasszák.

            Az ajtó kinyílt, egy kislány lépett be rajta, hosszú barna haja lófarokba kötve röpködött minden mozdulatra az arca körül. A nagymamájával érkezett, aki az ablak melletti székre mutatott:

– Nézd, onnan látszik a szökőkút, oda üljünk!

A kislány engedelmesen helyet foglalt.

– Mit kérsz? – kérdezte a nagymama.

– Rózsaszín sütit! – felelte a gyerek.

A nagymama kettőt rendelt, mert az ő kedvence is a puncs mignon volt.

Az üveg alatt egy hatalmas tálcán rengeteg színes sütemény sorakozott. Barnák, fehérek, sárgák, krém- és rózsaszínűek. Ma még senki nem kért belőlük. A felszolgáló néni kistányérra tett kettőt a puncs mignonok közül és kivitte az asztalhoz.

A kislány éppen a szökőkutat nézte. A vízsugarak minden irányban, félkör alakban, játékosan hullottak le a kövezetre. Színük hirtelen rózsaszínre változott. A kislány az egyik vízsugár tetejére pattant. Akkor vette észre, hogy sok-sok tündér repked körülötte, és mindegyiknek a kezében puncs mignon van. Az egyik odafordult felé, és megkínálta.

– Köszönöm, nekem már van egy a tányéromon! – felelte a gyerek.

– Nem eszel belőle? – kérdezte a nagymamája. A kislány megdörzsölte a szemét, mint aki pár pillanatnyi kitérő után ébredezik.

– De igen. Nagyon szeretem – felelte.

A cukrászda üvegfala előtt egy idős asszony állt meg. Kezében használt könyveket tartott. A térre kirakott cserepolcra hozta, ahová bárki tehetett és ahonnan bárki elvihetett olvasnivalót. Valamikor ő is itt ült ebben a cukrászdában, beszélgetett, sütit evett, de azok az idők elmúltak. Mára senkije sem maradt. A fiai külföldön élnek, az unokáit egyszer egy évben látja. Tekintete találkozott a gyerekével, aki épp egy falat rózsaszínű mignont szúrt a villájára.

– Nagymama, hívjuk be a nénit, aki ott áll! – mutatott rá a kislány, majd kiszaladt hozzá, megfogta a kezét, és húzta befelé az ajtón.

Az asszony vonakodva bár, de leült közéjük. Nagymama rendelt még egy mignont, és beszélgetni kezdtek. Eleinte akadozva folyt a társalgás, később azonban belemelegedtek. Szó esett a könyvekről, amit az idős asszony hozott a cserepolcra, kiderült, hogy mesék vannak benne. Úgy gondolta, leteszi, hátha valaki tudja használni, hozzá úgyis ritkán jönnek a gyerekek.

– Mesélsz nekem belőle? – kérdezte a kislány.

– Igen, persze, válassz egyet közülük! – mondta örömmel az asszony.

Pár perc múlva már egy mesevilág vette őket körül. A nagymama, az idegen asszony és a kislány együtt repültek az üveghegyen túlra, ahol a királylányok és királyfik története játszódott. A cukrászda elcsendesedett, az emberek mind a mesét hallgatták. Mikor az véget ért, ők egy igazi közösséggé kovácsolódtak.

– Gyere el jövő héten, és mesélj nekünk még! – kérte a kislány.

– Itt leszek! – felelte az asszony, majd felállt és hazafelé indult, vitte magával a mesekönyveket, hogy otthon a saját polcára tegye, hiszen szükség lesz rájuk a jövő héten is.

            A kislány kinézett a szökőkútra. Ott a vízsugarakon újra tündéreket látott, akik az arra járóknak rózsaszín sütit osztogattak. Az emberek megálltak, miközben eszegették, ismeretlenül is váltottak egymással néhány szót. Megdörzsölte a szemét. A nagymamája indulni készült. Hazafelé menet váltottak néhány szót a néniről, aki megtartotta a mesekönyvet, hogy máskor is olvashasson nekik belőle.