Az eltévedt süni

Az eltévedt süni.

            Az ősz hirtelen köszöntött be, egyik nap még forrón tűzött a nap, a másikon már szakadatlanul zuhogott az eső, mely tisztára mosta az erdő fáinak összes levelét. Sokat közülük a földre sodort, ezekből kis és nagy halmok keletkeztek. Az egyik nagy kupac alatt aludt a sün család. Jó mélyen befúrták magukat, a tüskéikre feltűződött a zöld, de már helyenként sárguló lomb egy-egy darabja. A nap már megszárította az előző nap még vizes füvet, és hívogatóan szórta a narancssárga sugarakat a tájra.

            – Anya, fent vagytok már? – suttogta a pici süni, aki úgy érezte, hogy ebben a szép időben nem tud tovább aludni.

– Most költöttél fel! Egész éjjel portyáztunk! Nem régen feküdtünk le, csukd be a szemed, és pihenj! – szólt kissé ingerülten az anyukája.

– Igen, tudom, hogy élelmet kerestetek! De én nem vagyok álmos! Mit csináljak? – szipogott a pici süni.

– Légy tekintettel ránk és maradj csendben! Két testvéred és apa elfáradtak, mélyen alszanak. Nekem is pihennem kell! – felelt az anyukája.

A pici süni megpróbálta teljesíteni a kérést. Becsukta a szemét, egy darabig meg sem mozdult, de az álom elkerülte. Egyszer csak bagolyhuhogást hallott. Úgy gondolta, kimegy egy kicsit a nagy fa alá, ahol lakik, és beszélget vele. Kikászálódott a jó meleg helyéről, és gyors iramban elindult. Nem sokat kellett mászni, hamar odaért.

– Jó reggelt! Merre jártál az éjjel? – kérdezte az öreg baglyot, aki a hatalmas fa egyik legvastagabb ágán üldögélt.

– Vadásztam, és nagyon elfáradtam, úgyhogy megyek is, és lepihenek! – felelte álmosan a bagoly.

– Sajnálom, hogy te is nappal alszol! Nem tudod, hogy kivel tudnék beszélgetni egy kicsit? – érdeklődött a pici süni.

– Még nagyon korán van, de hallottam, hogy a harkály már kopogtatja a szuvas fatörzset! – tájékoztatta a bagoly.

– Merre találom? – tette fel a kérdést a pici süni.

– Arra! – mutatott az erdő széle felé a bagoly. A pici süni megköszönte az útbaigazítást, és elindult. Szedte a lábát, mégis, mire a szuvas fához ért, már nem találta ott a harkályt. Úgy érezte, hogy elfáradt, és már nincs is kedve beszélgetni. Megfordult, és hazafelé vette az irányt. Igen ám, de egyik fa olyan volt, mint a másik, a bokrok is teljesen egyformának tűntek, így azt sem tudta, merre találja az otthonát. Ment előre egy darabig, de aztán reményvesztetten megállt egy nagykalapos gomba alatt, és összehúzta magát.

– Ott is van egy! – hallotta néhány perc múlva egy kislány hangját.

– Tedd a kosaradba! – bíztatta a kisfiú.

A kislány odaszaladt, és felkiáltott:

– Nézd, itt pihen egy pici süni!

– Megyek már! – szólt a kisfiú, és odament. Leguggolt, és sokáig figyelte a kis állatot, aki láthatóan nagyon rémülten kucorgott a tüskéi alatt.

– Szerintem eltévedt! – nyilvánított véleményt a kislány.

– Biztosan. Vigyük haza! – javasolta a kisfiú, azzal betette a kosarába.

A pici süni egy pillanatra sem dugta ki az orrát, félelmében vacogva húzta még kisebbre magát. Hamarosan megérkeztek az erdészházhoz, ahol a gyerekek éltek a szüleikkel.

– Apa nézd, kit találtunk! – mutatta a kosarát a kisfiú.

– Szomjas is és éhes is! Hozzatok vizet, és gyümölcsöt! – ajánlotta az apukája, miután megcsodálta a pici sünit.

A kislány beszaladt a házba, keresett egy edényt, amelybe vizet töltött. Azután hozott a kamrából egy almát, majd kivitte ezeket az udvarra, és egy csendes sarokba letette. A kisfiú odarakta mellé a pici sünit, és a testvérével a kert távolabbi végébe húzódott, majd vártak. Nem telt el sok idő, és a kis állat kidugta az orrát, majd közelebb ment a tálkához, és ivott. Ezután rágcsált egy keveset az almából, majd behúzódott egy bokor alá és elaludt.

– Milyen aranyos! – örvendezett a kislány.

– Tartsuk itt magunknál! – ajánlotta a kisfiú.

– De biztos hiányozni fog neki a családja! – gondolkodott el a kislány.

– Igazad van. Akkor szerinted mit tegyünk? Vigyük vissza az erdőbe? – érdeklődött a kisfiú.

– Vigyük! – hagyta jóvá a kislány.

Fogták a kosarat és beletették az alvó pici sünit, majd elindultak arrafelé, ahol megtalálták.

– Hol lakhatnak a szülei? Hová tegyük le? – kérdezte a kislány.

– Arra, arra! – huhogta a bagoly a nagy fa ágán, és a nagy halom avar irányába mutatott a szárnyával. A gyerekek elfogadták az útbaigazítást, és gyorsan haladtak előre. Hirtelen a kisfiú megtorpant, mert meglátta sün mamát, amint keresgél az avarban. Letette a kosarat, és így szólt:

– Visszahoztuk a kicsinyedet, ne izgulj, nem esett semmi baja!

A nagy sün odamászott a kosárhoz, két lábra állt, és belekukkantott. A pici süni orrával megérintette az övét, és így maradtak egy darabig. A gyerekek leguggoltak melléjük, és megsimogatták őket, annak ellenére, hogy a tüskék kicsit szúrtak a hátukon.

– Itt hagyjuk a kosarat! Lakjatok ebben! – mondta a kislány, majd a testvére segítségével elvitte az egyik nagy kupac avarhoz, belenyomta a puha földbe, kibélelte az alját levelekkel.

– Sűrűn meglátogatunk majd benneteket! – ígérte a kisfiú, azzal búcsút intettek és hazamentek.

            Teltek-múltak a napok. A fák levelei egyre színesebbé váltak. A gyerekek úgy tettek, ahogy megígérték, naponta jártak látogatóba a sünökhöz. Út közben csodálták a sárga és piros faleveleket, melyek olyan szép látványt nyújtottak, hogy otthon lefestették őket. Minden képre rajzoltak egy falevél kupacot, és erről rajtatok kívül csak ők tudták, hogy alatta egy földbe vájt kosár áll, melyben a pici süni él a szüleivel és a testvéreivel együtt.