Barion Pixel

A krokiskola


Sokan nem tudják, de minden nagy és veszedelmes krokodil egyszer kicsi és bátortalan volt. Ahhoz, hogy a kis hüllők felkészüljenek az életre, bizony nekik is iskolába kellett járniuk, mint az emberi gyerekeknek. Nem is akármilyen iskolába, hanem a krok...

Kép forrása: Imagine AI program

Sokan nem tudják, de minden nagy és veszedelmes krokodil egyszer kicsi és bátortalan volt. Ahhoz, hogy a kis hüllők felkészüljenek az életre, bizony nekik is iskolába kellett járniuk, mint az emberi gyerekeknek. Nem is akármilyen iskolába, hanem a krokiskolába!

A krokiskolában a krokodil gyerekek – az emberekkel ellentétben – nem olvasni meg számolni tanultak, hanem úszni, lopakodni, vadászni, meg rémisztőnek lenni. Számukra ezek voltak a fontos ismeretek.

A krokiskola legfőbb tanítója Gusztáv volt, a hatalmas bordás krokodil. Gusztáv tanár bácsi annyira veszedelmes ragadozónak számított, hogy még a cápák is féltek tőle.

A tanév kezdetén a folyó partján gyülekeztek a krokiskolába frissen beiratkozott hüllőcsemeték. Ott volt Kara, a cserfes kajmánlány, meg Ali, a folyton éhes aligátorfiú, és persze Moki, a félénk krokodilsrác is. Mindannyian izgultak így, az első napjukon, távol a szüleiktől és az otthonuktól.

A tanulók szeme előtt mogorva képpel, haragosan összevont szemöldökkel emelkedett ki a folyóból az óriási Gusztáv bácsi. Olyan hatalmas volt, hogy még egy tehenet is le tudott volna nyelni egyben. A kicsik reszketni kezdtek, ahogy megpillantották a zord ábrázatát. A tanító lathatóan nagyon morcos volt, résnyire összehúzott szeme szinte szikrákat hányt. A gyerekek mukkanni sem mertek, nehogy felbosszantsák.

Gusztáv bácsi nem sokat lacafacázott. Rögtön ki is adta az első feladatot a gyerekeknek. Mindenkinek be kellett másznia a tanár mellé a folyóba. Ezután meg kellett lapulniuk a sárban, de úgy, hogy ne lehessen őket észrevenni.

A tanár szúrós szemmel méregette az iszapos vízben rejtőzködő gyerekeket. Szinte sütött a tekintetéből a szigorúság. Karára, az izgő-mozgó kajmánlányra rá is ripakodott, hogy ne mocorogjon annyit.

Innestől kezdett izgalmasabbá válni a feladat.

Gusztáv bácsi az előző napon megbeszélte Olgával, a vaddisznóval, hogy a kondájával együtt jöjjön le majd a folyóhoz inni. A vaddisznók megérkezése előtt a tanár gyorsan vázolta a feladat következő részét. A gyerekeknek lesből támadva, a víz alól előugorva meg kellett harapniuk az inni érkező malacok orrát. A vaddisznók persze tudtak arról, hogy ők lesznek a "próbaprédák", de azért lelkesen jöttek a partra szürcsölni a vizet.

Először Gusztáv bácsi lendült támadásba. Szinte kirobbant a víz alól, és egészben bekapott egy kismalacot, akinek még megijedni sem volt ideje. Természetesen azonnal és sértetlenül visszaköpte Olgáéknak a malackát, hiszen a támadás csupán egy bemutató volt a döbbenten bámuló krokodilgyerekek számára.

– Na ezt kell utánam csinálni. Nagyon remélem, hogy figyeltetek! – morogta Gusztáv bácsi.

A tanulók közül Kara, a kajmánlány próbálkozott elsőként. Olyan izgatott volt, hogy egyszerűen nem tudott nyugodtan megbújni a vízben. Túl hamar észrevették a malacok, így mire előugrott, a kiszemelt vaddisznó már messze járt.

– Türelem, kisasszony! Ki kell várni a megfelelő pillanatot a támadásra! – mondta Gusztáv bácsi Kara hirtelenkedése láttán. A kajmánlány egészen elszontyolodott a szigorú képpel előadott intelemtől.

A következő Ali volt, az aligátorfiú. Ő nyugodtan várt a víz alatt, ám amikor előrontott, lassúnak bizonyult, és a vaddisznó könnyen elugrott előle.

– Amikor eljön a jó pillanat, akkor ne tétovázz! Legközelebb gyorsabbnak kell lenned! – kommentálta az akciót a tanár. Ali lógó orral vonult félre.

Moki volt az utolsó próbálkozó. A krokodilgyerek ügyesen elrejtőzött, gyorsan kiugrott a vízből, de az utolsó pillanatban pontatlannak bizonyult, és nem tudott beleharapni a kiválasztott vadmalac orrába. Nagyon elszomorodott a sikertelenségtől.

Olgáék elvonultak, és Gusztáv összehívta a tanulókat. Egy darabig csak meresztgette rájuk azokat a kicsi, félelmetes szemeit, aztán így szólt hozzájuk:

– Ne keseredjetek el! A mai nap nagy tanulsága, hogy a hibázás szükségszerű. Azért hibáztok, hogy tanuljatok belőle! Meglátjátok, hamar eredményes és ügyes vadászok lesztek, csak úgy kell tekintenetek az általatok elkövetett hibákra, mint szükséges lépésekre! Én is olyan kicsi és ügyetlen voltam, mint ti most, és rengeteg hibát követtem el, aztán látjátok, mi lett belőlem!

Ettől egy kicsit felderültek a gyerekek.

Kara még egy kérdést is feltett, így a nap végén:

– És Gusztáv bácsi szokott még mostanában is hibázni?

Az öreg hüllő úgy elmosolyodott, ahogy csak a csupafog krokodilok tudnak, és ezt felelte:

– Folyamatosan hibázok, kisasszony. Ma például elfelejtettem magammal hozni a szemüvegemet, azért nézek ilyen hunyorogva rátok. Egyébként sokkal barátságosabb szokott ám lenni a képem...

 

dr. Smiri Sándor, Amatőr író

Ezt a mesét írta: dr. Smiri Sándor Amatőr író

A nevem dr. Smiri Sándor, jogász vagyok, és Gyomaendrődön élek a feleségemmel, a kisfiammal és a kislányommal. Hivatalnokként dolgozom, az írás csupán egy hobbi nálam. Jórészt horror illetve fantasy novellákat írok, és persze meséket. Néhány novellapályázaton már értem el kisebb sikereket, öt írásom pedig már megjelent nyomtatásban is. 2023 augusztusa óta az Elszabadított történetek nevű YouTube csatornámon jelentete...

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások