Az vagy, amit megeszel (Erdőóriások 2.)

Az vagy, amit megeszel (Erdőóriások 2.).

Az erdőóriások hátán a nevükhöz híven valóban kisebb-nagyobb erdők nőttek. Tölgyes Imi, az óriásapuka hátán egy tölgyliget, míg a párja, Örökzöld Hanna hátán egy apróbb fenyves volt. Az, hogy egy óriásból erdőóriás, kőóriás, homokóriás, vagy más típusú óriás lett, azon múlt, hogy mit evett. Tölgyes Imi például főként tölgyfát és tölgymakkot evett, Örökzöld Hanna pedig elsősorban fenyőfákon és fenyőtobozokon élt. Persze mindehhez sok földet is kellett falniuk, mert fák természetesen csak földből tudták kihajtani.

Imi és Hanna gyermekei még nem döntötték el, hogy mi ízlik igazán nekik. Próbálgatták a különböző ennivalókat, de még nem találták meg a kedvencüket. Zsuzsi egyszer az édes gyümölcsöket szerette kóstolgatni, máskor meg a különböző gyökereket. Bandi korábban a magvakat szerette, mostanában meg a virágokat rágcsálta. Mivel nem volt kialakult ízlésük, az óriásgyerekek bőre – a szüleikével ellentétben – még nem változott porózus földdé, és nem nőtt a hátukon semmiféle növény. Egyelőre úgy néztek ki, mint az emberek, csak valamivel nagyobbak és vaskosabbak voltak azoknál.

Az óriáscsalád folyton vándorolt, mindig új területeket kutatva. Hanna fenyőfákat keresgélt, Imi meg tölgyfákat, hogy jól megtömhessék a hasukat azzal, amit szeretnek. Amíg nem álltak meg enni, addig a gyermekeik általában valamelyik felnőtt óriás hátligetében voltak. A kicsik akkor merészkedtek le a szüleikről, amikor azok falni kezdtek egy-egy jókora tölgyet vagy fenyőt. Mivel a kétféle fa ritkán nőtt egymás közelében, így csak elvétve esett meg olyan, hogy mindkét felnőtt erdőóriás egyszerre evett volna. Általában csak az egyikük falatozott, a másikuk pedig várakozott és szemmel tartotta az elcsatangoló gyerekeket, nehogy bajuk essék.

Ez alkalommal azonban a két felnőtt óriás mégis egyszerre bukkant rá a kedvenc eledelére. Amikor egymástól néhány száz méterre nekiálltak a habzsolásnak, az óriásgyerekek lemásztak a hátukról, és elsétáltak az erdőben. Imi nem figyelte őket, belefeledkezett az evésbe. Hanna megszokásból utánuk szólt, hogy ne menjenek messzire, de ő is inkább a falatozásra koncentrált.

Zsuzsi és Bandi lassan egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt az erdőben. Séta közben különféle bogyókat és magokat kóstolgattak. Kora őszi időszak volt, ilyenkor rengeteg ennivaló akadt a fák alatt. Zsuzsi lelkesen kapkodta be a kis piros csipkebogyókat, nagyon finomnak tartotta őket. Ez a fajta termés Bandinak nem ízlett annyira. Az óriásfiú hirtelen ötlettől vezérelve incselkedve meghúzta a húga haját, majd nevetve elrohant. Zsuzsi felháborodottan kiabálva iramodott utána.

A két óriásgyerek az üldözéses játék hevében nem is nézte, hogy hol lyukad ki. A fák egyszeriben ritkulni kezdtek körülöttük, és végül egy tisztás közepén lévő dombocskánál kötöttek ki, aminek a tetején egy torony állt. A torony mellett – a gyerekek nagy meglepetésére – egy felnőtt óriás volt. Az óriás kicsivel kisebb termetű volt, mint az apukájuk, és a hátán nem nőttek fák. Tölgyes Imivel ellentétben kiegyenesedve járt, és az egész teste barnás foltokkal volt teli. A mozdulatai nyomán furcsa, fémes döndülések hallatszottak.

Az idegen óriás éppen nekifeszült a toronynak, és egy lökéssel a földre döntötte azt. Az egykori mobil átjatszótorony recsegve-ropogva rogyott le a talajra. Bandiék tátott szájjal bámulták a jelenetet. Rövid ideig nem értették, hogy miért rombolja le az épületet az óriás, aztán egyszeriben rájöttek. Az idegen vasat evett, és emiatt volt rozsdafoltos a teste! A torony tartószerkezete vasból volt, azt habzsolta ezüstösen csillogó fogai között. Fémdrótokból álló szakálla alatt elégedetten horkantott néha, miközben rágcsált.

Aztán egyszeriben kiszúrta a tisztás szélén álló két óriásgyereket. A szeme megakadt az érkezőkön, majd barátságosan mosolyogva feléjük intett:

– Sziasztok gyerekek! Hát ti meg honnan jöttetek? A szüleitek merre vannak?

Bandi meg sem mert szólalni a meglepetéstől, Zsuzsi azonban egyből válaszolt a rozsdás óriásnak.

– Szia! – kezdte csengő hangon az óriáslány. – Mi erdőóriások vagyunk, és a szüleink nem messze vannak mögöttünk az erdőben. Az én nevem Zsuzsi, és ez a tökfej itt mellettem Bandi. Téged hogy hívnak?

– Az én nevem Rozsdás Robi, és vasóriás vagyok. Hívjatok nyugodtan Robi bácsinak! Próbáltatok már vasat enni? Ha van kedvetek, most kipróbálhatjátok. A fogatok még biztosan nem elég erős hozzá, de szopogatni tudjátok, ha akarjátok.

A vasóriás letépett két pici darabot a torony lépcsőjéből, és óvatosan letette a földre a gyerekek elé.

Zsuzsi egyből elindult a vasdarabok felé, de Bandi megfogta a karját.

– Biztos jó ötlet ez? – kérdezte suttogva. – Anyáék szerint nem minden óriás akar jót másoknak. És vasat enni? Nem fura ez?

Zsuzsi vállat vont, és kiszabadította magát a bátyja markából. Határozott léptekkel vágott a rozsdás óriás és az általa kínált fémdarabok felé. Bandi rövid hezitálás után utánaszaladt.

Egyik óriásgyereknek sem ízlett a vas fémes íze, viszont szopogatás-eszegetés közben jól elbeszélgettek Rozsdás Robival. Kiderült, hogy a vasóriás azért eszik kizárólag fémet, mert így akar az Óriás Ólimpia bajnoka lenni. 

Bandiék egyébként a szüleiktől sokat hallottak már az Óriás Ólimpiáról. Ez volt az a négyévente megrendezett sportvetélkedő, aminek a nyertesei az óriasok világának vezetői lehettek. Tervezték is, hogy következő alkalommal elmennek majd az Ólimpiára, megnézni a világraszóló eseményt. Rozsdás Robi megfigyelte, hogy az Ólimpián az Erő és a Közelharc versenyszámokban jellemzően kő- és sziklaóriások szokták nyerni. Ő azonban úgy gondolta, hogy a vasnak jobbak a tulajdonságai, mint a kőnek, és hitt benne, hogy ha sok ércet eszik, akkor ő lesz a legerősebb óriás a következő Ólimpián.

Idáig jutottak a beszélgetésben, amikor az égen váratlanul felbukkant egy galamb méretű, repülő-zümmögő valami. Robi vette észre legelőször a különös apróságot. Cakkos szemöldökét egyszeriben összevonta, acélos állkapcsa megfeszült.

– Gyerekek, menjetek vissza a szüleitekhez! Örülök, hogy megismerhettelek benneteket, de most azonnal mennetek kell! – jelentette ki a vasóriás.

– De miért? Pedig olyan jót beszélgettünk... – sajnálkozott Zsuzsi.

– Látjátok azt a repülő izét odafent? – mutatott az ég egy pontjára Robi. – Az ott egy repülő robot. Egy drón. És ha egy ilyen felbukkan valahol, akkor hamarosan nagyobb, földön járó robotok is fognak jönni a nyomában, nem is kevesen. Azok pedig már nemcsak leselkedni fognak, hanem ártani is akarnak majd nekünk. Szóval nyomás, szedjétek a lábatokat!

A két óriásgyerek jól tudta, hogy a robotok az óriások ellenségei. Azonnal elköszöntek a vasóriastól, és el is indultak visszafelé, amerről érkeztek.

Bandi a tisztás szélén megtorpant, és visszakiabálva ezt kérdezte Robitól:

– Robi bácsi, veled mi lesz? Te nem menekülsz? Megvárod a robotokat?

Robi zord vigyorral a képén kiabált vissza:

– A robotok fémet tartalmaznak, és én pont azt eszem. Engem ne féltsetek! Ha robotok támadnak rám, az csak azt jelenti, hogy házhoz jön a vacsorám!

Az óriásgyerekek elgondolkodva szaladtak vissza az erdőn át a szüleikhez. Pont időben érkeztek vissza, Hanna és Imi ugyanis éppen végeztek az evéssel, és már keresni kezdték a csemetéiket.

Az óriásgyerekek egymás szavába vágva mesélték el a vasóriással való találkozás során szerzett élményeiket.

– Nem féltetek az idegen óriás bacsitól? És milyen volt a számorokra a vas íze? – érdeklődött az anyukájuk.

– Bátrak voltunk! – büszkélkedett Zsuzsi. – A vas szerintem rossz ízű. Egyelőre maradok a gyümölcsöknél és bogyóknál.

– Nekem sem tetszett a vas. Anya, apa, mondjátok, miért nem szeretnek bennünket a robotok? Miért akarnak bántani minket? – kérdezte Bandi.

Hanna és Imi összenézett. Imi már éppen nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor a domb és a ledöntött torony irányából furcsa, veszélyesnek tűnő csattogás és puffogás hangzott fel.

– Ez csatazaj – állapította meg dörmögve Imi. – A vasóriást megtalálták a robotok. Jobb lesz, ha minél messzebbre megyünk, hogy biztonságban legyetek, gyerekek. Gyertek, másszatok fel a hátunkra!

Zsuzsi és Bandi furcsán néztek az apukájukra.

– Ti hatalmasak és erősek vagytok. Miért nem segítetek Robi bácsinak? Mi lesz, ha nem bír el a robotokkal? – kérdezte sírós hangon az óriáslány.

Hanna válaszolt Imi helyett.

– Ha akart volna, ő is elmenekült volna a gépek elől. Felnőtt óriás, aki eldöntötte, hogy mit akar. Mi nem harcolunk, csak ha muszáj. Nekünk a ti biztonságotok az első. Menjünk!

Ezúttal mindkét gyerek Hanna határa szállt fel. Ahogy elindultak, és az anyai fenyőligetből kinézve apukájuk roppant termetű, ringatózó erdőalakját figyeltek, Bandi halkan odasúgott egy kérdést Zsuzsinak:

– Szerinted apáék gyávák?

Zsuzsi vállat vont és hallgatott.

Bár nem szóltak semmit, de mindkettejük gondolatai Rozsdás Robi, a bátor vasóriás körül forogtak. Vajon mi történt vele? Fognak még vele találkozni valaha?