A lila Füles meséi - Úszólecke Hattyúéknál

A lila Füles meséi - Úszólecke Hattyúéknál.

– Nagyi! Nagyi! Menjünk sétálni! – rontott be Giza mamához az unokája, Gréta.

– Neked is szervusz, Grétikém! – válaszolta a köszönni elfelejtő unokájának a nagymama, és tovább kötögetett a lila fülesfoteljében.

– Jaj, bocsi! Szia, Nagyikám! Ne haragudj, de nagyon fontos lenne azonnal indulnunk – folytatta Gréta. – A Luca mesélte az oviban, hogy tegnap a tónál kishattyúkat láttak. A nagyokat meg is etették finom kiflivel. Ugye mi is elmegyünk hattyút nézni, meg etetni! Légy szi’, légy szi’, Mamikám! – fogta könyörgőre a kislány.

Giza mama félretette a kötését és az ölébe ültette türelmetlen unokáját.

– Szívesen megyek veled sétálni, de etetésről szó sem lehet!

– De miért? Én is szeretem a kiflit, mert az finom étel. Biztos ízlene a hattyúknak is – erősködött Gréta.

– Márpedig nem fogjuk etetni őket, elég lesz gyönyörködni bennük. Épp ma olvastam a neten a Madártani Intézet felhívását, amiben kérik, hogy senki ne etesse a vízimadarakat, mert csak árt nekik. Ők bőven találnak maguknak ennivalót a vízben, növényeket, csigákat, apró halakat, bogarakat. Semmi szükségük emberi eledelre! Attól csak megbetegszenek.

A kislány értetlenül figyelte nagymamáját, hiszen gyakran látta már a közeli tónál, hogy az emberek etetik a vadkacsákat, hattyúkat.

– Ha nekem nem hiszel, megkérdezhetjük Fülest, hátha hozzá tud szólni a témához – javasolta a nagymama.

A lila fülesfotel ugyanis varázsfotelként is működött Grétiéknél. A kislány csak belesúgta az egyik fotelfülbe, hogy miről szeretne mesét hallani. Aztán a másik fotelfül a nagyi fülébe súgta a mesét, amit ő tovább mesélt az unokájának.

– Hattyús mesét szeretnék! – suttogta Gréta a fotel fülébe, majd visszakucorodott a mama ölébe.

Rövid csend után Giza néni oldalra fordította a fejét, hogy jobban hallja a fotel meséjét, aztán már mondta is Grétinek, amit az imént hallott.

„A Madaras-lakótelep nagy tava kedvenc helye volt sok vízimadárnak. Szerettek a tóparti nádasban fészkelni a vadkacsák, szárcsák, vízityúkok meg a hattyúk. Az idei tavaszon is sok madár költözött a tóhoz, jutott hely mindenkinek, meg táplálék is akadt a nagy tóban bőven. A bütyköshattyú pár, Huba és Léna már tavaly nyáron is felneveltek hat szép hattyúfiókát ezen a helyen, ezért idén is itt alakították ki a fészküket a tó körüli sűrű nádasban.

A nyár elején aztán kikeltek a kishattyúk, méghozzá heten. Huba büszkén trombitálta szét a tó többi lakójának, hogy hét szép fiókával gyarapodott a családjuk. Szerencsére a tó bővelkedett vízinövényekben, bogarakban, ebihalakban. A szülők szorgalmasan gyűjtögették a finom táplálékot a kicsiknek. A gondos etetésnek meg is lett az eredménye. A fiókák szépen fejlődtek, elérkezett az ideje, hogy a fészken kívüli világgal ismerkedjenek.

– Sorakozó, kicsikéim! – trombitálta a hattyúmama.

Aztán Huba vezetésével megindult a csapat. A nádast elhagyva a fiókák izgatottan forgatták fejecskéjüket, hiszen minden irányban valami újdonságot láttak. A legcsodálatosabbnak a nagy víztükröt tartották. Persze kissé meg is ijedtek, mert a szél itt erősebben mozgatta a tó felületét. Léna is jobbnak látta, ha felkapaszkodnak Huba és az ő hátára az apróságok.

– De jó itt apa hátán! – csipogta Pelyhes. – Innen a magasból jobban is látom a világot. Milyen szép nagy nádszálak sorakoznak ott a vízen túl!

– Azt fának hívják az emberek – magyarázta Huba.

– Nézd csak ott a tó partján azokat a kétlábúakat, integetnek nekünk, ők az emberek!

– Ők miért nem jönnek a vízbe és miért nem úszkálnak, mint mi? – kíváncsiskodott az anyukája hátán utazó Pihe.

– Ide nem jöhetnek be, ez csak a mi tavunk, meg a rokonoké. Látjátok azokat a kisebb madarakat a tó közepénél? Na ők a vadkacsák, aztán kissé távolabb a szárcsák úszkálnak. Velük is jóban vagyunk, náluk is hamarosan kikelnek a fiókák. Ők is a nádasban laknak, mint mi.

– És alattunk kik laknak, apa? – tudakolta Pötyi.

– A halak, a békák, a csigák, a bogarak meg a növények. Velük nem vagyunk jóban, viszont megesszük őket, mert finomak. De most már eleget kíváncsiskodtatok, itt az ideje a tanulásnak. Mindenki másszon le a hátunkról, most az egyenes oszlopban haladást fogjuk gyakorolni, meg a kanyarodást. Mögöttem sorakozzatok fel, és indulás a tó közepe felé!

A fiókák engedelmesen követték apjukat, a mamájuk kicsit messzebbről figyelte őket.

– No most balra kanyarodunk, hogy visszaússzunk a mamához. Jelzem a szárnyammal, hogy merre kanyarodjatok.

A sor végén úszó Pötyi azonban bizonytalan volt a bal-jobb irányban, és sikerült neki pont ellenkező irányba kanyarodni. Igen ám, de most mit csináljon, hogyan érje utol a családját?! Kétségbeesetten verdesett a szárnyaival, össze-vissza kapálózott a lábaival. A vége azt lett, hogy körbe-körbe forgott. A közeli tavirózsa leveleken napozó békák hangos nevetéssel kísérték a mutatványt.

Szerencsére Léna észrevette a bajba jutott fiókát és nyílegyenesen úszott is hozzá.

– Na mássz a hátamra, Pötyi, hogy gyorsan utolérjük apáékat!

Még egy kis ideig a part közelében gyakorlatoztak a kishattyúk. Meglátva ezt a parton bámészkodó emberek, mind feléjük igyekeztek. Huba nem félt tőlük, de azért óvatosságra intette a kicsiket.

– Csak udvariasan biccentünk feléjük, esetleg a szárnyunkkal intünk nekik, de semmi több. Nem fogadjuk el, amit bedobálnak nekünk, mert az emberi eledel, és nekünk nem tesz jót.

Pötyi értette, amit az apukája mondott nekik, de sajnos a kíváncsisága győzött. Amikor senki sem látta, hamm, bekapott egy arra úszó ázott kiflivéget.

„Nem rossz, de azért a hínár ennél sokkal finomabb!” – állapította meg, aztán követte a fészkük felé úszó családját.

A sok úszkálástól elfáradt kishattyúk jóízűen szunyókáltak a fészekben, egy kivételével. Gondolhatjátok, hogy kiről van szó! Hát bizony Pötyi nem tudott elaludni, mert valami nagyon bántotta a kis begyét. Panaszosan pityergett a mamájának, hogy nem érzi jól magát. A szülők hamar rájöttek, hogy fiókájuk megkóstolta az emberi eledelt, és attól van rosszul.

– Gyorsan elmegyek Uhu bácsihoz, talán ő tud valami gyógymódot tanácsolni – köszönt el párjától Huba, és kisétált a parton álló nagy tölgyfához. Ott lakott ugyanis a bölcs bagoly, aki mindenkinek szívesen segített, ha tudott. Figyelmesen hallgatta Huba trombitálását a bagolydoktor, majd gyorsan elhuhogta neki a gyógymódot.

– Ma már ne egyen semmit a kisfiad! De sok vizet itassatok vele! Holnaptól két napig csak friss hínárrügyet ehet, akkor meg fog gyógyulni.

Huba hálásan köszönte a bagoly tanácsait, és igyekezett vissza a családjához. Az utasításokat szigorúan betartották, így a harmadik napra elmúltak Pötyi panaszai.

– No ennek örömére meglátogatjuk Uhu bácsit, és megkóstolhatjátok a tölgyfa alatti friss füvet.

A kis hattyúk – élükön Pötyivel – boldogan követték szüleiket a parti tölgyfához. Élénk csipogással és szárnyverdeséssel köszönték meg a bagoly segítségét. Aztán jóízűen falatoztak a friss fűből.”

– Holnap elmesélem az oviban, hogy mi történt Pötyivel. Remélem, ebből mindenki megtanulja, hogy ne etesse a hattyúkat, csak gyönyörködjünk bennük – fogadkozott Gréti a mamájának. Aztán egy puszi Giza mamának, egy meg a Fülesnek, és irány a gyerekszoba, ahol a plüssöknek is elmesélte Gréta a kishattyú történetét.