A lila Füles meséi: A falánk cica

A lila Füles meséi: A falánk cica.

– Gyere már el az ablaktól, Gréti! – kérte Giza mama az unokáját, aki néhány perce mozdulatlanul állt a szoba ablakánál.

– De, nagyi! Olyan cuki fehér cica ücsörög a park bejáratánál és bámul engem – válaszolta a kislány.

– Szerintem nem téged néz, hanem a hentesüzlet ajtaját, hátha kap valami finom falatot egy vásárlótól. Már én is láttam itt többször, de nem tudom ki lehet a gazdája. Talán Füles tud róla valamit…

Gréti már ott is termett a lila fülesfotel mellett és suttogva kérte:

– Kérlek, Füles! Ha tudsz valamit erről a fehér cicáról meséld el nekem! – azzal a fotel melletti székre telepedett.

A nagymama pedig helyet foglalt a fülesfoteljében és hamarosan mesélni kezdett:

„Hópihét szunyókálásából hirtelen valami csodás illat ébresztette fel. A fehér cica kedvenc időtöltése volt a hentesüzlettel szembeni parkban pihenni. A bokrokban sok apró madár fészkelt, így időnként madárpecsenye volt az ebédje. De sokszor csak a hentesüzletből áradó illatok jutottak neki. Ilyenkor aztán tovább korgott a macska gyomra.

Ma nem sikerült madarat fognia, így éhesen bámulta a nyitódó üzletajtót. Most éppen egy fiatal anyuka lépett ki, jól telepakolt bevásárlószatyorral. Az anyuka – akit Móninak hívtak – sok finomságot vásárolt, mert vendégeket is vártak vacsorára. Egy egész rúd párizsit is vett, ami be sem fért a tarka szatyrába. A látvány és a fenséges illatok mágnesként vonzották a cicát. Rögtön Móni nyomába szegődött, egészen hazáig követte. Móniék háza a szomszéd utca közepén volt. A rácsos vaskapu a cica orra előtt csukódott be.

– Miáú! – nyávogott bánatosan a cica.

Erre aztán Móni is felfigyelt, mosolyogva nézett a helyes fehér macskára.

– Hát te, cicus, hogy kerülsz ide?! Menjél szépen haza a gazdádhoz!

Hópihe azonban csak a távolodó illatokra tudott figyelni, úgy gondolta, hogy neki tovább kell követni ezt a csodát. Rövid keresgélés után hamar megtalálta a kerítésen azt a rést, ahol könnyedén be tudott jutni az udvarba. Mint házicica, rögtön tudta, hogy a lakás bejáratát kell megcéloznia, mert oda vitte be a finomságot Móni. Elfoglalta helyét az ajtó előtt, várva, hogy egyszer majd csak kijön valaki. Hogy ezt megsürgesse, hangos nyávogásba kezdett.

Az előszobában játszadoztak Móni első osztályos ikerlányai, Maja és Mira.

– Maradj csendben, tesó! – hallgattatta el húgát Maja. Mira, az öt perccel fiatalabb húgocska szót fogadott, így már mindketten tisztán hallották a kinti macskahangokat.

– Gyere gyorsan, anya! – itt egy cuki fehér cica az ajtó előtt és keservesen nyávog. Hadd hozzuk be játszani!

– Szó sem lehet róla, nem a miénk. Azért egy kis vizet adhatunk neki, hátha megszomjazott.

A lányok és Móni mosolyogva figyelték a lefetyelő cicát. Néhány korty után Hópihe tovább folytatta a bánatos nyávogást.

– Mi baja lehet? – töprengett Maja.

– Megnézem közelebbről, nincs-e valami sérülése – válaszolta az anyuka.

Hópihe, aki egy gondozott, tiszta cica volt, nyakán egy bilétával és bolhanyakörvvel, elcsendesedve tűrte a vizsgálódást, és értetlenül figyelte a két egyforma kislányt.

– De jó! Képzeljétek Hópihének hívják és itt egy telefonszám is, biztos a gazdié.

– Kár, hogy nem kóbor macska, akkor talán megtarthattuk volna! – morgott halkan Maja.

– Szerintem éhes, és én is megéheztem, anya – szólalt meg Mira.

– Gyertek be, lányok, kaptok egy kis szendvicset ezzel a finom párizsival – hívta be a lányait Móni.

A párizsi rúd végeiből egy jó darabot levágott, felkockázta és egy tálkára tette. A lányok szendviccsel a kezükben, az anyuka a párizsis tálkával, másik kezében a telefonjával figyelték a jóízűen falatozó cicát.

„Na végre, hogy megértettétek, mit akarok!” – nyávogta Hópihe. Móni pedig a bilétán lévő telefonszámot hívta. Meglepetésére egy kedves ismerőse vette fel a telefont.

– Köszönöm, hogy szóltál, máris indulunk Peti fiammal – hálálkodott Hópihe gazdája.

Tíz perc múlva aztán búcsúzni kellett a lányoknak a cicától, aki Petit meglátva boldogan simult a kisfiú lábához.

– Tudjátok, szeret csavarogni Hópihe, de néhány óra kimenő után mindig hazajön, vagy kapunk egy telefonhívást, mint most. A kéregetésről még nem sikerült leszoktatnunk. Hiába kapja a legfinomabb macskaeledelt, mindig valami másra vágyik. Eddig még szerencsénk volt, csupa rendes ember nyomába szegődött, akik jóltartották, meg felhívtak bennünket. De itt az ideje a kerítésünket átvizsgálni, hogy kevesebb szökés és csavargás legyen – azzal elköszöntek a cica gazdái, Hópihe pedig egy nagy „miau”-val köszönte meg a házigazdák kedvességét.

– Anya, mi is vegyünk egy cicát, olyan jó volt Hópihéről gondoskodni! – kérlelték Mónit az ikrek.

– Rendben, lányok, de előbb a kerítésünket kell nekünk is megjavítani.

Hópihe gazdái nyomában sétált hazafelé, a hentesüzlet előtt azonban jobbnak látta pihenőt tartani. Peti vette észre, hogy lemaradt a cica. Mikor visszafordultak érte, az anyuka megszólalt:

– Várjatok itt, gyorsan veszek ennek a csavargónak egy kis kolbászvéget! Talán azzal pár napig otthon tudjuk marasztalni.”

– Örülök, hogy megtudtuk, kihez tartozik a fehér cica. Szerintem gyűjtsük mi is a szalámivégeket, hátha meglátjuk újra itt Hópihét, és akkor tudunk neki levinni egy kis csemegét – nyugtázta Gréti a hallottakat, majd egy cuppanós puszival köszönte meg a mai mesét.