A magányos kis harang

A magányos kis harang.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis rézharang, aki a falu szélén, egy elhagyatott templomtoronyban élt. Régen még az ünnepi miséken, keresztelőkön, esküvőkön csendült fel tiszta, csilingelő hangja, és mindenki örömmel hallgatta. Az idő azonban eltelt, és a templomot lassan elhagyták. A torony falai megrepedeztek, és a kis harang egyre magányosabban élt odafenn.

A karácsony közeledtével vágyakozva gondolt vissza azokra az időkre, amikor a falubeliek boldogan gyűltek össze, és a gyerekek mosolyogva hallgatták az ő hangját. A szél messzire vitte a harangszót, amely örömet és békét vitt az emberek szívébe. Szomorúan gondolt arra, hogy nemsokára ismét itt a szent este és megint egyedül tölti majd a karácsonyt.

Egy decemberi éjszakán, amikor az első hópihék hullani kezdtek, egy kismadár szállt le a torony repedezett falára. Az aprócska veréb álmosan pislogott, de meglátta a rézharangot, és kíváncsian megszólította:

– Hát te, ki vagy?

A harang szomorúan válaszolt:

– A régi templom harangja vagyok. Amikor az emberek szívében még ott ragyogott a szeretet, én hirdettem a faluban az ünnepet, de most már senki sem hallgat meg.

A veréb elszomorodott, és halkan így szólt:

– Karácsony estéje van, senki sem érdemli meg, hogy egyedül legyen. Gyere velem, találjunk valakit, aki meghallgat.

A harang elmosolyodott, bár nem hitte igazán, hogy bárki figyelne még rá.

A veréb azonban oda kiáltott a felhőnek:

- Segíts nekünk széppé varázsolni ezt az ünnepet!

- Csak annyit tehetek, hogy betakarom a tájat puha fehér takaróval - szólt a felhő kedvesen.

A kisveréb ezután a szél segítségét kérte, de az bizony csak ezt válaszolta:

- Hogyan is tudnék nektek segíteni? Ha én fújni kezdek, az emberek bebújnak a jó meleg kuckóba.

De ahogy a kis veréb kérlelte, mégis körbe szaladta a templomot, és meglengette a magányos kis harangot, amely egyszer csak halkan megszólalt a szélben:

- Bimm…bamm…

A hang gyönyörű volt és tiszta, messzire elhallatszott egészen a falu felé. Egy kisfiú, aki az ablakból nézte a havazást, hirtelen felkapta a fejét:

– Édesanyám, hallod ezt a csodás hangot? – kérdezte izgatottan.

Az édesanya figyelt, majd elmosolyodott:

– Ez csak egy régi harang hangja lehet a templomtoronyból. Azt hittem, már nem is szól…

A kisfiú így kiáltott:

– Anya, kérlek, menjünk oda, szeretném hallani közelebbről!

Ők pedig elindultak a hóesésben, és ahogy haladtak a templom felé, egyre többen és többen csatlakoztak hozzájuk. A harang zenéje varázslatos volt, mintha minden egyes csilingelés békét és szeretetet hozott volna a szívekbe. A falu apraja-nagyja összegyűlt az öreg templom körül, és vidáman énekeltek.

A kis harang pedig boldogan zengett tovább, és úgy érezte, mintha a régi idők öröme visszatért volna hozzá. A madarak és az emberek figyelték, ahogy tiszta hangja betölti a téli éjszakát, és a szívükbe csendesen melegség költözött.

Attól a naptól kezdve a falu lakói minden évben meglátogatták a régi harangot, hogy újra meghallgassák karácsony csodás hangját, és emlékezzenek arra, hogy a szeretet és a béke ott van mindannyiunk szívében, csak figyelünk kell rá.

Így történt, hogy a magányos kis harang a karácsony csodájával újra megtalálta a boldogságot, és hangja örökre megőrizte a szeretet és az összetartozás emlékét.