Szent Miklós süvege

Szent Miklós süvege.

Réges-régen történt, egy hófödte faluban, ahol a házak ablakában minden decemberben gyertyák világítottak, és a levegőben fahéj és narancs illata keveredett, élt egy fiatal cipész, akit Jánosnak hívtak. János szorgalmas ember volt, de nagyon szerény körülmények között élt. December elején a falu gyerekei izgatottan várták Szent Miklós napját, és János is mindig remélte, hogy egy apró ajándékot talál a csizmájában.

Egyik éjjel, amikor éppen a műhelyében dolgozott, furcsa zajt hallott a tető felől. Mintha valami koppant volna. Az ablakhoz szaladt, de semmit nem látott, csak a hó hullott csendesen. Épp vissza akart térni a kaptafához, amikor a műhely ajtajában egy piros süveget pillantott meg.

A süveg díszes volt, aranyszegéllyel és egy apró csillaggal a tetején. János soha nem látott ehhez foghatót. Óvatosan a kezébe vette, és abban a pillanatban egy kedves, mély hang szólalt meg a semmiből:

– Ez a süveg Szent Miklósé. Vigyázz rá nagyon, mert varázserő rejlik benne.

János szeme elkerekedett, körül nézett, de senkit nem látott.

– Szent Miklósé? De hogyan került ide?

– Segítségre van szükségem, János – mondta a hang. Ma este nem tudok minden gyerekhez eljutni, és a süveg varázsereje segít majd abban, hogy te vidd el az ajándékokat helyettem.

János először megijedt, de aztán mégis felpróbálta a süveget, és azonnal különös érzés kerítette hatalmába. A süveg vezetni kezdte. Először a műhelye hátsó szobájába, ahol egy régi, poros láda állt. Amikor János kinyitotta, tele volt gyönyörű, kézzel készített játékokkal, meleg sálakkal, kis cipellőkkel és finom édességekkel.

– Ezeket te készítetted az elmúlt években – mondta a hang. – Minden alkalommal, amikor valamit szívből készítettél, a süveg titokban ide gyűjtötte. Most eljött az ideje, hogy ezek az ajándékok örömet szerezzenek valakinek.

János az ajándékokat beletette egy hatalmas zsákba, a süveg pedig így szólt:

- Most pedig indulj útnak, mert a gyerekek már nagyon várnak!

Aznap éjjel minden gyermek kiscipőjébe hullott ajándék. Kinek alma, dió, kinek krumplicukor jutott. Amikor az utolsó ajándékot is elhelyezte, a süveg egyszer csak lecsúszott a fejéről, és lágyan a kezébe hullott.

– Köszönöm, János – szólalt meg a hang. A szíved melegsége megmutatta, hogy te is épp olyan vagy, mint Szent Miklós. A süveg most visszatér hozzám, és ne feledd: a varázslat mindig ott él, ahol jóság és szeretet van.

A süveg lassan eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. János pedig fáradtan, de boldogan tért haza, és másnap, amikor a gyerekek ujjongva mesélték, milyen csodás ajándékokat találtak, János csak mosolygott. Örökre megőrizte magának a titkot, de tudta, hogy azon az éjszakán ő is egy kicsit Szent Miklóssá válhatott.