A Máról, aki nem akart Tegnappá lenni

A Máról, aki nem akart Tegnappá lenni.

Az időkerék már évezredek óta csak forgott és forgott. Hajtva mindent a maga menetében, a pillanatokat, a perceket, a napokat, az éveket.

És ez így is volt jól. Egészen addig, amíg szörnyű nyekergések, csikorgások és kattogások közepette meg nem állt. Megállt vele a Mukus patak Rádóc határában a Koplalónál és elfelejtett befordulni.

- Mi volt ez? - kérdezte a Vénidő és lassan odaballagott a kerékhez.

A pillanatok érthetetlenül néztek egymásra, a napok tétován toporogtak.

- Mi volt ez? - kérdezték ők is, de a Vénidő  csak  a vállát vonogatta. Aztán elővette hatalmas, óriási messzelátóját. És mit látott?

A Tegnap a Ma ingujjába kapaszkodott, de nem bírta megmozdítani. A Holnap a másik oldalról igyekezett nagyokat taszítani rajta, de a Mának földbe gyökerezett a lába. Mérges, durcás arccal csak azt hajtogatta:

- Nem megyek és kész! Ukk-mukk-fukk, maradok! Unom már! Unom már az örökös vándorlást! Azt akarom, hogy mindig ma legyen! Nem akarok tegnap lenni, nem és nem!  Nem fogok átmenni a múltba!

Ebben a pillanatban Rádóc minden manóházában megálltak az órák és megdermedtek a pillanatok. Csiperke idegesen jött-ment a szobájában, szemében könnycseppek csillogtak. Még öt perc, és megérkezik, akit annyira szeret és vár.

De váratlanul megállt bent a szobában a nagy kakukkos és nem volt hajlandó tovább vonszolni a mutatóit. A kismanó a konyhába szaladt. Ott sem működött már a vekker. „Ilyen csak a mesében létezik!“ -gondolta. „Melyikben is? Igen! A Csipkerózsika címűben áll meg az idő!“

Ebben a pillanatban valaki megérintette a vállát. Egy öreg, bozontos szakállú apóka volt. Szemében nagy titkok ültek. Csip furcsán és riadt magánnyal nézett fel rá. Az apóka csendesen beszélt hozzá:

- Én a Vénidő vagyok. Időországban nagy baj történt. Elakadt az időkerék. Csak egy valaki tudja elindítani a kerék forgását. Az, aki tiszta szívű és őszinte. Csak ő mondhatja el a szivárvány alatt a következő varázsigét:

„Hova lesz a holnap,

hova lesz a ma,

holnap is elindult,

s mikor lesz majd ma.

És a tegnapelőtt biztosan odaért,

ahová a tegnap indult még imént.”

- Talán te leszel az, kicsi manócskám!

- De Apóka, tél van, ilyenkor nincs is szivárvány! - sírta el magát a kismanó.

A Vénidő csak a fejét csóválta:

- Nem tudok segíteni fiam, az utat magadnak kell megtalálni! Indulj!

Orrát lógatva indult hát el a nagyvilágba Csiperke, deres mezőkön, havas kocsiutakon trappolt a kis lába, amíg egy erdőszéli házhoz nem ért.

Kicsi anyóka hajolt a gallyrakás fölé, de az idő őt is megdermesztette. A manó még meg is mosolyogta, aztán tovább ballagott. Ahogy kiért az elnémult erdőből, síró kisfiút látott. Olyan magányos volt, mint ő. Most úgy érezte mégsem maradhat vele, csak ment és ment előre.

A Tegnap és a Holnap is türelmetlenek voltak. Nagyon unták már öccsük hóbortját.

- Segítenünk kellene a kismanónak, de hogyan?- kérdezték egymástól.

Egy felhő sem kúszott az égen, amit megfacsarhattak volna, sehol sem csillant meg egy napsugár.

- Türelem gyermekeim, türelem! - intette őket a Vénidő. - Neki kell megtalálnia az utat!

A manócska csak ment és ment. Egyszer csak ugyanoda érkezett vissza, ahhoz a hajlott hátú nénihez, akit nemrég megmosolygott. Alaposabban szemügyre vette, és be kellett látnia, hogy a ráncos arc mögött egy kedves szempár lakik. Ismerősen csillogó szemek voltak ezek. Mintha a nagy manómama  nézett volna rá. Hirtelen nagyszerű ötlete támadt. Fogta az apró háncskosarat és telerakta gallyal. Két apró tenyerével megmarkolta a kosár fülét és becipelte a picike házba. „Ha felébred a néni, megörül majd a segítségnek!“ - gondolta. Aztán gyors léptekkel elindult a síró kisgyereket megkeresni. Érdekes módon könnyűnek érezte a szívét.

A kisfiú ott ült az erdőszélen és sírós, legörbülő szája megállt az időkerékkel. Megállt arcán a könnycsepp is. Odahajolt hozzá, egy darabig csendben hallgatott, aztán megtörölte a gyerek arcát, és elkezdett hozzá beszélni: „Tudod az én anyukám beteg. Becsapott engem. Azt ígérte mindig velem marad, és lám magamra hagyott. A betegség messze vitte tőlem. Apu azt mondta: legyek türelmes. Nekem nehéz ilyennek lennem! Haragszom rá, mert elment. Tudod én is sokat sírtam esténként, mert nagyon hiányzott. És ma hazajött volna, ha ez a fura dolog nem történik velünk. Annyira szerettem volna megölelni!“

És csak beszélt és beszélt. A könnycseppek pedig már éppúgy záporoztak szeméből, mint a másiknak az imént. Szorosan megfogta  a gyerek kezét. A kézfejére hullottak a könnyei.

A megdermedt sugarak, mintha felébredtek volna. Apró csillagokként csillantak meg a cseppeken és színes mintázatot rajzoltak rá.  Csiperke döbbenten nézte a szivárvány színeit a tenyerén, és elkezdte mormolni a varázsigét:

Hova lesz a holnap…

A másik gyerek hálás szeretettel nézett rá, de ő ekkor már valami jól ismert melegséget érzett. Egy ismert  kéz cirógatását, egy szelíd hang becézését. Még látta halványan a vén, öreg apót és hallotta, hogy korholják testvérei a galibáért a mai napot,  amikor egy halk hang újra megszólította:

- Kisfiam, hazaértem, itthon vagyok!

Az a csodálatos, a legszebb alak állt előtte, akire annyira haragudott, mert itthon hagyta őt egyedül.

A Vénidő komótosan bólogatott és csendre intette a gyermekeit:

- Lám, lám a szeretet a legszebb szivárvány a világon, ami hidat ver az emberek szíve közé!

A Mukus patak lassan elindult a medrében és minden manó házában újra megszólaltak a fali órák. A Ma átcsusszant a Tegnapba, hogy a csodálatos Holnap átvegye a helyét.