A páfrányfenyő meséje

A páfrányfenyő meséje.

A hajnali erdő csendjét egyre erősebb madárcsicsergés verte fel. A daloskedvű madárkák azt is beleszőtték énekükbe, hogy ma van az ő ünnepnapjuk, a Madarak és fák napja. 

A madárfütty mellett valami más zajra is felfigyeltek az ébredező erdei állatok. A sünök, nyulak, bogarak valami mormogó hangra riadtak fel. Néhány állat azt gondolta, hogy egy vaddisznó konda nyargalászik az erdőben. De hamar rájöttek, hogy ezek a hangok mélyebbről jönnek. Onnan, ahol a fák, bokrok gyökerei kapaszkodnak a talajba. Az idősebb nyulak emlékeztek rá, hogy évente egyszer, amikor a fák is megszólalnak, akkor lehet ezt a hangot hallani. Lehet, hogy ma van az a nap? Bizony az erdő fái gyökereikkel, leveleikkel üzenték egymásnak, hogy ma az ő napjuk is van, nemcsak a madaraké.

Az öreg fák szokása volt, hogy ezen a különleges napon egyikük mesét mond a többi fának, bokornak, meg az érdeklődő állatkáknak. Hogy ki lesz a mesélő, azt egy reggeli tanácskozással szokták eldönteni. Az egyik idős fenyő javasolta, hogy a mai mesélő az erdő szélén álló aranylevelű fa legyen. Maguk között csak így hívták a különös fát, az ősszel aranyszínűre változó legyezőalakú levelei miatt. Ez a fa keveset beszélt a környező növényekkel, szerényen éldegélt, örömét lelte a rátelepedő állatkákban.

A fenyő ötletével mindenki egyet értett, így egy nagyobb tölgylevélen elküldték a kérést a páfrányfenyőnek. Mert bizony ez a fa egy ginkgo biloba, röviden csak ginkó, azaz egy páfrányfenyő volt. Az apró kis legyező levelek kíváncsian olvasták az ideröppent tölgylevél üzenetét. Egymást túlkiabálva mesélték az öreg fának, hogy ma rá kíváncsi az összes fa és bokor. 

– Már a gyökérpostán is megkaptam az üzenetet, kicsikéim. Ti miről mesélnétek az én helyemben?

A kis levelek máris sorolták, hogy az éppen kikelt kismadarakról, vagy a fürgén ugrándozó mókusokról kéne mesélnie az öreg ginkónak.

– Ezekről is szívesen mesélnék, de én inkább az őszi látogatómról beszélnék a többieknek.  

– Az jó lesz, mert mi sem találkoztunk vele, hiszen még akkor nem hajtottunk ki az ágaidból – biztatták a levelek.

Kora délután elérkezett az idő, amikor a ginkófa belekezdett a mesélésbe. A suttogó levelek és a dörmögő gyökerek továbbították az erdő növényeinek az öreg fa visszaemlékezéseit.

– Valamikor réges-régen, úgy ötven éve már annak, hogy ide kerültem hozzátok. Néhány öreg tölgy talán még emlékszik rá, hogy akkor nem volt itt ennyi növény. Ezért a közeli város lakói elhatározták, hogy sok-sok fát, bokrot ültetnek ide, hogy idővel majd egy szép nagy erdővé fejlődjünk. Akkor én Petiéknél laktam, az udvar egyik sarkában nevelgetett engem az a kisfiú. Minden nap beszélgetett velem, megcirógatta a törzsemet, gondoskodott rólam. Ősszel összegyűjtötte az aranyos legyezőleveleimet és valami szép képet készített belőlük. Úgy akasztotta fel a képet a szobája falára, hogy az ablakon keresztül én is láthassam. Péter apukája kertész volt, és sokat tudott a növényekről. Egyszer azt mondta a fiának, hogy előbb-utóbb át kell ültetniük máshová, mert kinövöm a kertjüket. Így amikor a fásítási nap elérkezett, fájó szívvel kiástak az addigi helyemről és idehoztak az erdő szélére. Eleinte szomorú voltam, mert egyedül éreztem magamat. Aztán, ahogy megismerkedtem a kismadarakkal, a sünikkel, egyre jobb volt itt lenni. Péter is sokszor jött hozzám látogatóba. Mindig megsimogatta a törzsemet, dicsérte a lombomat. A kirándulók is szívesen megálltak, ha az erdőbe igyekeztek. Sokan csodálkoztak, hogy milyen különösek a leveleim. Mások mondták, hogy régi parkokban, arborétumokban látták már a rokonaimat.

– Aztán néhány év múlva Péter elköszönt tőlem, mert a szüleivel egy másik városba költöztek. Amikor elbúcsúztunk, a legszebb színű és formájú levelemet adtam neki emlékül. Teltek az évek, őszre tél jött, majd a tavaszok… Körülöttem sok növény nőtt ki a földből, sok madár fészkelt a koronámban. Ők feledtették velem, hogy nem láthatom többé Pétert.

– Az elmúlt ősszel egyszer csak egy ismerős emberi hangra figyeltem fel. Egy fehér hajú bácsi állt előttem, és gyönyörködött aranyló leveleimben. Amikor aztán megsimította a törzsemet, tudtam, hogy ő jött el hozzám, az én egykori gazdám, felnevelőm, Péter. Elmesélte, hogy erdész lett belőle, egész életében értünk dolgozott. Munkája során rengeteg fát ültetett, de sosem feledett el engem, akit kiskorában olyan szeretettel gondozott. Boldogan járta körbe vastag törzsemet, fényképezte az ágaimat. Nagyon boldog volt, hogy ilyen szép nagy fává nőttem. Megígérte, hogy a jövőben többször meg fog látogatni. Most, hogy nyugdíjas, több ideje van kirándulni. Mikor elköszönt, elé hullajtottam legszebb leveleimet. Azt mondta, elviszi az unokáinak, hogy valami szép képet készítsenek belőlük.

Az erdő fái halk morajlással köszönték meg a ginkó történetét. Nagyon örültek a sok érdekességnek, amit az erdőn túli világról megtudtak.