A rakoncátlan falevél

A rakoncátlan falevél.

A bakonyi erdőben bolondosan csacsogtak a kismadarak. Az egyre jobban fáradó napsütésben kincseket terített a földre az ősz.

Gyümölcsöket, terméseket, bogyókat érlelt, majd lomha ködöt hordott szét. Örültek a bőségtálnak a vadak, nem győzték felszedegetni, behabzsolni. A szél is egyre erősebben sertepertélt. A kies, festői berek lakói szaporán gyűjtögettek a téli betevőre. Ahogy telt- múlt az idő, egyre színesebbek lettek a fákon, a bokrokon a levelek. Aztán egyre- másra táncra perdültek és szállni kezdtek a talaj felé. - Miért kell elhullajtanunk a leveleinket?- kérdezte ámulva- bámulva a tölgyfa legkisebb aranysárga falevele. - Mert egyre hűvösebb az idő és egyre kevesebb a fény- válaszolta az akácfa. Ekkor az aranysárga falevél megmakacsolta magát. - Akkor sem fogok lehullani!- jelentette ki határozottan. - A téli hó súlyától letörnének az ágak- mondta a vadgesztenyefa. - Azért sem fogok lehullani!- jelentette ki irulva- pirulva a dühtől az aranysárga tölgy levél. - Nincs más választásod! Ha nem pergünk le, és mind ott maradunk a fán, kiszárad az egész fa- mondta a bükkfa legnagyobb rőt levele. - Hogyhogy? – kérdezte csodálkozva az aranysárga falevél. - Mert télen a fagyban nem tud, vagy csak nagyon- nagyon keveset tud a gyökérzetünk inni és akkor bizony elszáradunk – mondta a bordó juharlevél. - Vízre minden élőnek nagy- nagy szüksége van- folytatta komoly képpel a narancssárga színű nyírfalevél. - Értem- felelte- hát jó- akkor tényleg nincs mit tenni! - mondta a kis rakoncátlan- legalább betakargatjuk az elszáradt, rozsdás leveleinkkel a fázó földet, és a benne szundikáló rovarokat, a csiga- bigákat, a lárvákat, s még a sünöket is. - Sőt, a virághagymákat, bokrok, fák tövét is- közölte szinte egyszerre a vargánya, a rizike, az őzlábgomba, a laskagomba, a rókagomba és a csiperke. Közben az erdő vadjai vidáman ugra- bugráltak, bújócskáztak, fogócskáztak, hemperegtek a frissen lehullt recsegő- ropogó avarban.

A színes falevelek és a már cseppet sem rakoncátlan levél, ahogy zengve- bongva hullt, csak hullt, hallgatta, hogy közben vidáman fütyörészett a szél.