A rosszcsont felhő

A rosszcsont felhő.

Mesélő: Onodi Éva

Volt egyszer egy iciri- piciri rosszcsont felhő, aki gyakorta csibészkedett az égen.

Az iciri- piciri felhőnek ugyan jó érzés volt látni az emberek arcán, hogy élvezik a napfényt, ám azt még jobban, amikor az esős idő miatt, búsan húzódnak be a házaikba. Az iciri- piciri rosszcsont felhő úgy döntött, hogy huncutkodik egy kicsit: - Na, ma elrontom az emberek napját!- motyogta magában széles vigyorral.

A fényes nap, és a többi felhő próbálta meggyőzni, hogy ez nem jó ötlet, hagyja abba a rosszalkodást. Mostanában már nagyon sok eső esett. A föld már nem tud többet elnyelni, de ő nem hallgatott senkire.

Jó nagy levegőt vett, amitől hatalmasra dagadt a pocakja, aztán amennyire csak tudta, fújta- fújta kifelé, és esőt hullajtott a földre. Először csendeset, aztán záport, majd zivatart, sőt jégesőt is. A kertekben, a parkokban, a veteményeken egyre több belvíz, az utcákon, utakon hatalmas árvíz hömpölygött.  Sőt, jég verte el a mezőgazdasági ültetvényeket. Az iciri- piciri rosszcsont felhő most túl messzire ment. Rengeteg esőt zúdított a földre. Nem elég hogy az utcát, kerteket, parkokat elárasztotta, lassan némely házba is betört a temérdek égi áldás. – Jaj, jaj, égi felhő! Elég volt már a sok esőből! – A lehullott csapadékot a talaj már nem tudja befogadni! – A folyókon komoly árhullám indult el! - Az Alföldön egyre nagyobb területeken jelenik meg a belvíz a földeken! – A kultúrnövények gyökérzete egyre jobban károsodik! – jajgattak az emberek, fohászkodtak az iciri- piciri rosszcsont felhőhöz. – Mi az a kultúrnövény? – töprengett el egy pillanatra.

Á, megvan! A búza, a rozs, a tönköly, az árpa, a zab, a cukorrépa, a takarmányrépa, a repce, a komló, ezek takarmánynövények. Sebaj! Azért is megöntözöm őket még egy kis záporral- zivatarral. – Jaj, jaj, égi felhő! Elég volt már a sok esőből! – Elég volt már a hirtelen lezúduló villámárvizekből! A víz és a hordalék lemossa, lehordja a talajt! - Kárt okoz az épületekben! – Kérlek, iciri- piciri rosszcsont felhő, ne küldj a földre több esőt! – Borzasztó ez az időjárás! Hol hatalmas esőzések vannak, hol meg aszály, vízhiány, amikor teljesen kiszárad a föld. – Mi lesz így velünk? – siránkoztak az emberek kétségbeesve, kezüket tördelve. – Gombásak lesznek a növényeink! – Ki fognak rohadni! – Tönkremennek! – törölgették a sírástól vörös szemeiket. Látva ezt, az iciri- piciri felhő továbbra is hasát fogta a nevetéstől, úgy viháncolt.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valahol egy aprócska gyermek sírdogál.  Ott állt az ablakban és könnyes szemmel nézte a hatalmas pusztítást. – Miért sírsz aprócska gyermek? – kérdezte csodálkozva. – Azért, mert nem tudok kint játszani. Azért, mert hamarosan nem lesz ennivalónk, mert te mindent tönkreteszel. - Rosszcsont felhő elszégyellte magát, arcáról lehervadt a széles vigyor. Rádöbbent arra, hogy mekkora kárt okozott, milyen nagy bánatot okozott. – Jaj, mit tettem? – nézett a gyermek szomorú szemébe. – Helyre kell hoznom valahogy a veszteséget. – Így is tett.

Elállt az eső. Előhívta a fényes napot, aki az egyik felhő mögé bújt bánatában. Megkérte, hogy szárítsa fel a földet. – Örömmel! - Így is tett. Boldogan szórta aranyló sugarait szerteszét.  Táncolt, perdült- fordult, majd kibújt a bőréből. Sok- sok napba telt, mire mindent kellőképpen felszárított. – Köszönöm neked, hogy elállítottad az esőt és napsütést küldtél le ránk. – Köszönöm neked is, fényes Nap! Remélem, hogy még megmenthető a termés legalább egy része. Végre játszhatok a szabadban, a jó levegőn! – Az iciri- piciri rosszcsont felhő megígérte, hogy megjavul, és az óta minden nap azt az időt hozza, amire éppen szükség van.

Megtanulta, megértette, hogy nem jó, ha gézengúz, és azt is, hogy jobb dolga is van az égen, mint hogy elrontsa az emberek napját.