A szemfüles ürgekölyök

A szemfüles ürgekölyök.

Az eső egyfolytában esett. Előbb apró cseppekben, később azonban úgy, mintha dézsából öntenék. Az égbolton sötét felhők úsztak, a nap nem tudott mögülük kikandikálni.

            Az ürgekölyök egyedül kószált a repülőtéri gyepen. Amikor kiosont a földalatti járatból, még hétágra sütött a nap.

– Siess haza kisfiam, nem sokára zivatar lesz! – kiáltott utána az anyukája, de ő egyáltalán nem igyekezett. Messziről figyelte, ahogyan a repülőgépek leszállnak a földre, vagy felemelkednek a magasba. Ez elég nagy zajjal járt, de érdekesnek találta. Azt is látta, mikor az emberek egymás után haladnak egy lépcsőn, amely a gép gyomrát kapcsolja össze a talajjal. Észre sem vette, hogy eközben egyre jobban elázik karcsú kis teste. Ki tudja, mikor ocsúdott volna föl a bámészkodásból, ha nem kezd el fázni.

– Térdig állok a vízben! – kiáltotta, mikor a fűre nézett. Rossz érzése támadt, és amilyen gyorsan csak tudott, hazairamodott. Izgatottan kukucskált a járatukba, de szerencsére abban még nem látott esővizet.

– Mama, papa, gyertek ki a felszínre, mert hamarosan elönt bennünket az ár! – kiáltotta.

– Egyelőre még száraz minden nálunk, de nem árt az óvatosság! – felelte a mamája. Felkapott néhány inget és nadrágot, összepakolt egy kis magot vacsorára. Eközben ürge papa előhozta az ürge autót, bepattantak, és elindultak a hegyoldal felé, ahol a téli járatuk húzódott, mélyen a föld alatt. Ezt az otthont hatalmas fák védték, bár itt nehezebben tudtak élelmet szerezni és nem látták jól a növényektől, ha ragadozó közeledik feléjük, de a vihar ideje alatt biztonságosabbnak tűnt. Az egyik szobában felkapcsolták a villanyt, ürge mama kipakolta az asztalra az élelmet, és megvacsoráztak. Hallották, hogy hangosan dörög az ég, így tudták, hogy a vihar még nem vonult el.

– Meséljek neked? – kérdezte ürge mama a kisfiát, aki válaszul bólintott. A polcon ott állt a Nagy ürge mesekönyv és az ürgekölyök így szólt:

– Keresd meg légy szíves azt, amikor nyaralni megy a család!

Ürge mama elmosolyodott. Igen, ezt a mesét ő is nagyon szerette. Gyorsan fellapozta, és elkezdte olvasni. Arról szólt, hogy messze a hatalmas sztyeppéken egy ürgefarm áll, mely minden évben várja egy kis pihenésre őket. Itt nem kell tartani a ragadozóktól, nem kell tartani az esőzésektől, mindig van friss étel az asztalon. Egész nap süttetik a hasukat, olvasnak, kertészkednek és beszélgetnek a többiekkel. Van a közelükben egy repülőtér, ahonnan naponta indítanak gépeket egy szigetre. Ezen a szigeten áll a Magvacskák fája, melynek minden ágán másféle termés van. Az ürgék vígan lakmározhatnak belőle! Mellette egy friss vizű patak csordogál, melyből ihatnak a nagy evészet után. Kis idő elteltével a repülő hazaviszi őket, hogy másoknak is jusson a különleges magvacskákból. Amikor ürge mama ehhez a részhez ért az olvasásban, felnézett a mesekönyvből, és észrevette, hogy az ürgekölyök szeme lecsukódott. Ölbe vette, és lefektette az ágyba.

– Milyen jó, hogy ilyen szemfüles a mi fiúnk! Észrevette, hogy nagyon sok víz esett le, eszébe jutott, hogy elöntheti a járatunkat, és hazaszaladt szólni nekünk! – mondta.

– Igen, még mindig zuhog! – felelte gondterhelten ürge papa.

– Ez az ősz nagyon esős! Fenyegeti az otthonainkat! – aggódott ürge mama.

– Ne félj, itt biztonságban vagyunk! Ez a téli járat magasabban van és mélyebben a földbe ásva, mint a nyári! – nyugtatta ürge papa.

Az ürgekölyök nyújtózott egy nagyot. Azt a szót hallotta, hogy biztonság, elmosolyodott, és magára húzta a paplant, majd aludt tovább. Mikor felébredt, már csend volt a magas fák alatti járatban.

– Gyere, nézzünk szét a nyári otthonunkban! Még maradhatnánk egy-két hetet ott, mielőtt téli álomra hajtjuk a fejünk! – szólt az apukája.

Az ürgekölyök kipattant az ágyból, és így szólt:

– Megyek azonnal, de a mesekönyvet magammal viszem!

– Hozd csak, tegyük be az autóba! – felelte ürge mama.

Mikor a reptéri gyepre értek, izgatottan ugrottak ki a kocsiból, rohantak az ürgelyukhoz.

– Tele van vízzel! – kiáltott az ürgekölyök, mikor belekukkantott.

– Milyen jó, hogy hazajöttél szólni, hogy elázhatunk! – dicsérte meg ürge papa.

– Gyertek, hordjuk ki a vizet, azután a nap majd kiszárítja a járatot! – mondta ürge mama, és a csomagtartóból elővette a vödröket. Munkához láttak, és hárman hamar készen lettek.

– Gyertek velem! Amíg kiszárítja a nap a lakásunkat, mutatok valamit! – hívta a szüleit az ürgekölyök.

Elindultak a repülőgépek felé. Megálltak az egyik közelében, és várták a felszállást. Mikor a gép elindult, ürgekölyök így szólt:

– Szerintetek arra a szigetre repül, ahol a Magvacskák fája van?

– Még az is lehetséges! – felelte az apukája.

Elgondolkodva figyelték a fel-leszálló repülőket.

– Ugye milyen jó elképzelni, hogy hová mennek a gépek? – kérdezte az ürgekölyök, mire a két szülő válaszul bólintott. Közben a nap szórta a sok meleg sugarát a gyepre, felszáradt a talaj, és megszáradt az ürge család földalatti járata is.

– Induljunk haza! Vár a vacsora! – hívta őket ürge mama.

            Otthon, evés után az ürgekölyök elővette a könyvet, és megkérte a mamáját, hogy meséljen neki belőle. A lapok a Magvacskák fájánál nyíltak szét. Egy hatalmas barna törzsű fát festettek oda, melynek ágain sok-sok termés ült. Az ürgekölyköt a képzelete messze vitte, éppen arra a szigetre, amelyről ez a mese szólt.