A szerelmes róka

A szerelmes róka.

Hajdanában, mikor még mesemondó sem regélt,

mikor ember, s állat békességben éldegélt,

mikor ármány híján szeretetben teltek a napok,

s nem nézte azt senki :kitől mikor és mit kapok?

Mondom, még időnek előtte, régestelen régen,

élt egy róka, kerek erdő közepében.

Merészet gondolt egy szép tavaszi napon,

megnézné, az erdőn kívül vajon ki s mi vagyon?

Útnak indult gondosan kifenekedve,

bundáján a napfény csillogott nevetve.

Még el nem érte az erdő peremét,

mikor meglátta a tyúkot, azt az égi tüneményt.

Kapirgált a tyúkocska, lába nyomán a föld,

mint sűrű permet szürkén szállt tova,

csak a giliszta bánta, ki volt olyan ostoba,

 napozgatott, s nem iszkolt el időben,

így csúfosan végezte e tetszetős

ám fölöttébb falánk csirkebendőben.

A róka csak nézte: Álmaim asszonya!

Dolgos, figyelmes, a teste is szép kerek,

• Nősülni vágyom! Megkérem a kezét, akármi legyek!

De előbb hozom a gyűrűket, úgy illik ezt, megyek!

Hazafelé ábrándozva, szerelmes szívvel gyorsan haladt,

szebb lett az erdő, a fák, a patak, a madarak!

Gyűrűkkel a zsebében már visszafelé,

lássatok csudát, egy tünemény került elé.

Nem lehetett más, csak tündéri képzelet,

mely kecses mozgásával bűvöletbe ejtett

egy ilyen dörzsölt, szerelmes legényt,

Ki immár róla kezdte írni a legújabb regényt.

Nála volt a gyűrű, illett a rókalány kacsóra,

Eljegyezték egymást nem volt szükség szóra.

De mi lesz a tyúkocskával?- Kérdezte a róka.

Mi lenne?- Felelte tüstént élete párja.

Ami ilyenkor szokott: Jó lesz vacsorára!

Mondom, ez régen volt, régestelen rég már,

ám azóta a szerelem és az ármány kéz a kézben

sétál.