A tanonc királyfi 8. rész

A tanonc királyfi 8. rész.

Emlékeztek még Kribára, a boszorkányra? Ő kiáltott rá varjú képében  Nikolaszra. Az erdei jelenet után visszatért tengeri sziklák alatti barlangjába. Nyirkos volt a hely, és penészes, ám a varázslónő épp ezt szerette benne. Norsz megjelenése előtt vele élt Báth is, a fia. Báth apja egy sárkány volt, a tüzek varázslója, Számun. Kriba, és Számun alapvetően különböztek egymástól. Míg Számun a sziklákon szeretett heverészni – így töltődött fel a naptól új energiával –, addig Kriba a nyirkos helyeken érezte jól magát. Számun varázslatos tűzkövével óriási lángokat tudott támasztani, és pillanatok alatt hamuvá égethetett egy várost is, ha olyan kedve támadt. Számun és Báth együtt gonoszkodtak a szárazföldlakók ellen, addig, míg Norsz lovag le nem győzte Báth-ot. A szörny halálát követően Számunt a tengeri fejedelem büntetésül örökös rabságra ítélte, melyet a tengeri Nagy árok várában kellett letöltenie, szigorú őrizet alatt. Tűzkövét ugyan nem vették el tőle – az a halálát okozta volna –, de az őrök nagyon ügyeltek, hogy éppen csak annyi erőt leheljen a gazdájába, amennyi az életben maradásához feltétlenül szükséges. 

Kriba úgy gondolta, az eltel jónéhány év elhalványította családja rémtetteit, és bebocsátást kért Adgár fejedelemhez. 

A tengeri uralkodó palotája - a világ egyik legcsodálatosabb építménye -  egy óriási kagyló belsejében állt. A mesemondók szerint, a kagylót maga a nagy Napisten ajándékozta a vizek fejedelmének.

Kribát két őr kísérte a fejedelem elé. Nem kímélték, jó szorosan közre fogták, és a boszorkány dühét vicsorgó mosollyal álcázta. A lehető legszánandóbbnak kívánt mutatkozni, ezért varázsseprűi közül a legócskábbat választotta ki. Az öreg jószág időnként önálló életet élt, irányíthatatlanul repkedett ide-oda, nem kis mérgére gazdájának, és mulatságára akik látták. Adgár a trónján ülve fogadta alattvalóit, és azok ijedten rebbentek szét, amint a boszorkány megjelent a teremben. A fejedelem arca elkomorult:

– Mit keresel itt? – dörgött Kribára.

A boszorkány alázatos hajlongással felelt:

– Légy üdvözölve, hatalmas fejedelem! Kimondhatatlanul örülök, hogy ilyen jó egészségben talállak.

A fejedelem homlokát ráncolta.

– Mondd, mit szeretnél! – sürgette Kribát. – Sok a panaszos ma. Csupán azért fogadtalak, mert szeretlek szem előtt tudni. Tudom, benne voltál a fiad, és a férjed kisded játékaiban. Egyetlen szerencséd, nagy beteg voltál, ezért nem kerültél akkor Számun mellé. De még odavihetünk, ha nem hagysz fel a fondorlataiddal.

– Ó hatalmas fejedelem! – nyöszörgött Kriba. – Gyenge vagyok én már ahhoz, nézz rám! Annyira egyedül érzem magam – siránkozott. – Mindenki gyűlöl, hamarosan végéhez ér az életem, érzem jól.

A fejedelem alaposan megnézte Kriba arcát, és úgy állapította meg, az igazat mond, valóban szánalmasan festett. (Persze ez is a boszorkánypraktikák egyike volt.)

– Gyenge vagyok, elesett – ismételte szavait Kriba látva a tengeri fejedelem arcán átfutó enyhülés jelét –, kérlek – esett térdre – engedélyezd, hadd látogassam meg Számunt! Ez lehet az utolsó találkozásunk. Úgy hallottam nagyon rosszul van ő is.

A fejedelem bólintott:

– Ezt én is megerősíthetem. Nem bánom, engedélyezem a találkozót, de  utána visszahúzódsz a barlangodba, nem akarlak többé látni. Éppen elég bajunk van nélküled is.

Kriba legszívesebben hangosan felujjongott volna, de helyette hálás, elhaló sóhajjal  köszöntet rebegett.

Másnap a nap hajnali lopakodó sugarai alig törték át a víz felszínét, már a Nagy árok felé indult. Az árok őrzői a fejedelem utasításának engedelmeskedve átengedték. Bár a murénák sem szerették Kribát, a parancsot tiszteletben tartották. Kriba megsarkantyúzta seprűjét. Ezúttal nem a legrosszabbat hozta, nem kockáztatta meg, hogy a mélybe zuhanjon. Az árokból az örvény félelmetes hangokat hozott a felszínre, melyekre még az ő gonosz szíve is beleremegett. Lefelé haladva egyre sötétebb lett, és csupán a sziklafalba tapadt néhány világító kagyló adott fényt. A seprű egy szikla kiszögellésére szállt le. Itt sötétlett a tenger alatti börtön szája. Kriba belépve egy szűk folyosón találta magát, ami néhány lépés után barlanggá szélesedett. Rövid ideig semmit sem látott, majd szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és megpillantotta a sarokban gubbasztó Számunt. A tenger mélyén töltött idő megtette a hatását. A sárkány haja a derekáig ért, pikkelyei több helyen leváltak bőréről. Kriba elkomorodott. Úgy hitte jobb állapotban van a tüzek varázslója… Mi van, ha már nem számíthat az erejére? Kénytelen lesz más tervet kieszelni. Persze jól tudta, a sárkány a fogságban nem használhatja kedve szerint az energiát adó követ.

– Hej, asszony! – örült meg Számun a boszorkánynak – te aztán semmit nem öregedtél az eltelt évek alatt! Bár az is igaz, szebb sem lettél! – kuncogott.

– Sokat beszélsz – sziszegett Kriba mérgesen –, és hamar felejtesz! Már nem emlékszel a fiúnkra, Báthra?

A sárkány arca elkomorodott.

– Jobban teszed, ha nem emlegeted – dörögte – . Nem felejtettem el a történteket, mint ahogyan azt sem, mindent a te nagyravágyásodnak köszönhetünk. A fiú a halálát, én pedig ezeket a láncokat itt – rázta meg a rajta lévő bilincseket. – Ha te akkor nem akartál volna a tengeri birodalom úrnője lenni – hangsúlyozta a címet gúnyosan –, mindannyian boldogan élhetnénk a barlangban. Báth nem volt rossz gyerek, de te megőrjítetted a varázsfőzeteiddel. Ha Adgár akkor sejti, hogy te állsz a dolgok mögött, nem röpködhetnél ilyen szabadon.

– Borítsunk fátylat a múltra – duruzsolt Kriba, és gyorsan hozzáfűzte –, legalábbis erre a részére! Azért jöttem le ide, hogy elmondjam, segítek innen kijutnod.

– Valóban? – derült fel a sárkány arca. – Ó, ha én még egyszer a sziklán heverészhetnék, süttetve bőrömet a nappal! – Nagyot sóhajtott, és felállt. Még ilyen elgyötört állapotban is ijesztő látványt nyújtott, és a boszorkány elégedett mosolyt nyomott el magában.

– Segítek kijutni… – lassan mondta – egyetlen feltétellel.

– És mi az? – kérdezte a sárkány, gyanakodva.

– A bosszú…

– Te nem vagy eszednél asszony! – rikoltott fel Számun. – Még mindig nem nyugodhatsz?

– Amíg a fiam gyilkosának leszármazottjai boldogan élnek, bizony nem! – sziszegte a boszorkány gyűlölettől elfulladt hangon.

– Kicsi vagy te ahhoz! – rázta meg a fejét Számun –. Mi a terved? Talán az, együtt ülünk itt a barlang mélyén életünk végéig?

Kriba így válaszolt:

– Ha okosan rendezzük senki sem fogja tudni,  mi állunk a dolgok mögött. A szárazföldön Adgárnak nincs hatalma, a föld alatt pedig Szászszorszép ország varázslója tehetetlen.

Néhány percig suttogott a sárkány fülébe, mire annak arca lassan felderült.

– Hiába asszony, mindig is te voltál az ész a családban. Téged hallva egészen felvidulok.

– Ám a tervünkhöz szükségünk van a varázskőre – súgta Kriba –. Mondd, tudd még teljes erejével tombolni?

A sárkány ijedten nézett:

– Elhallgass! – mordult Kribára –. Még a végén meghallja, és megsértődik. Minden évben egyszer, és csak egyszer engedik meg, hogy átadja nekem az energiája egy részét. Ó, ne tudd meg, milyen hatalmas erőt éreztem benne az utolsó alkalommal is! De az őrök egy szemhunyásnyi idő után visszazáratják velem az erejét.

– Hol van? – kérdezte a boszorkány.

Számun egy ládikát kotort elő az egyik sziklahasadékból, a földre tette, és fedelét felpattintotta. Parányi, szív alakú kő feküdt előttük. A tűzkő gazdáját észrevéve hevesen feldobogott, mintha valódi szív lenne. Ám látszott rajta, valami baja lehet, mert az izzás időnként abba maradt, a kő elszürkült. 

– Megviseli a fogság – súgta Számun szomorúan. – Nem tudom, meddig bírja még.

– Szerinted képes lenne visszanyerni a teljes erejét odakint? – kérdezte Kriba reménykedve. Jól tudta, ha a varázsló nemmel felel a terve dugába dől.

A Tüzek fejedelme tenyerébe vette a követ, és duruzsoló hangon suttogta a varázsigét:

– Szikra pattogjon, láng lobogjon, tűz tomboljon!

A szava hallatára a kő apró szikrákat dobált, és kékes lánggal égni kezdett. A lángcsóvák egyre nagyobbakra nőttek, már a barlang mennyezetét nyaldosták. 

Kriba elégedetten húzódott hátra. Nem élvezhették sokáig a színjátékot, mert a folyosóról éktelen dobogás hallatszott. Számun ijedten rezzent össze:

– Ez Adgár őrsége – mondta. Megfogta a követ, és lágyan megsimogatta. Duruzsolására a lángok egyre kisebbek lettek, míg végül teljesen visszahúzódtak. Számun gyorsan lecsukta a ládikát, és visszaült a sziklára. Épp időben, a barlangba berontott az őrség. Tüzet nem láttak, és morogva távoztak.

– A tengeri vulkán rendetlenkedhet – beszélték egymás közt.

Kriba maradt még néhány percig, majd sietősen távozott. Megígérte Számunnak hamarosan találkoznak, ám vélhetően akkor már együtt hagyják el a barlangot.