A titkos expedíció


http://mocorgohaz.hu/
  • 2024.
    feb
  • 18

Csiga Jenőke és Sün Sanyi gyakran játszottak együtt. A két fiú nemcsak azért barátkozott egymással, mert közel laktak, hanem azért is, mert a többi állatgyerek nem nagyon szeretett velük játszani. Sanyi tüskéi már nem voltak olyan puhák, mint kiskorában, bizony fájdalmasan kiáltott fel az, aki véletlenül hozzájuk ért. Így aztán kimaradt az olyan játékokból, mint a birkózás vagy a dióhéj foci. Jenőke pedig olyan lassú volt, mint egy …, mint egy csiga. Ha a többiek kergetőztek, hancúroztak, Jenőke és Sanyi csak nézték őket. Hamar rájöttek azonban, hogy ketten remekül tudnak mókázni. Felmásztak egy domb tetejére, Jenőke bebújt a házába, Sanyi összegömbölyödött, és már indulhatott is a verseny. Visongva gurultak lefelé, és az sem volt baj, hogy ha véletlenül összekoccantak kicsit. A csigaház és a tüskés bőr jó védelemnek bizonyult.

De ennél is jobban szerettek felfedezőst játszani. Bejárták a tisztást, és részletes térképet készítettek róla. Náluk senki nem tudta jobban, hol terem a korai szamóca, hol a legcsípősebb a csalán, melyik fában van elhagyott odú, és hogy Ürgéék hol ásták a legújabb bejáratot zegzugos földalatti lakásukba. Amikor úgy érezték, hogy már mindent ismernek a környéken, egy-egy rövid felfedező utat tettek az erdő fái között. Ha a szüleik tudtak volna róla, bizony lett volna nemulass, de eddig sikerült titokban tartani a dolgot.

Az elmúlt ősszel Sanyi rábukkant egy elhanyagolt ürgejáratra, melynek egyik bejárata egészen közel volt a Sün Tanyához, és Csigáék bokra mögött rejtőzött a másik nyílás. Mindkét gyereknek szigorúan tilos volt bármilyen ismeretlen földalatti üregbe bemásznia, de Jenőke és Sanyi nem sokat törődtek ezzel a tilalommal. Sokat játszottak az ürgefolyosón, élvezték, hogy kisebb testvéreik nem zavarják őket. Itt döntötték el, hogy nemsokára hosszabb felfedező utat tesznek az erdőben.

Egy szép tavaszi napon, mikor éppen szünet volt az iskolában, úgy határoztak, itt az ideje a kalandnak. Aznap reggel érkezett a Tisztásra Csilla, az új őrzőtündér. Ő vigyázott a Tisztás  lakóira. Mindenki róla beszélt. Aki tehette, még a tündérodúhoz is ellátogatott kíváncsiskodni. Senki nem foglalkozott azzal, mit csinál a két fiú.

Jenőke hozott a kamrából egy szem szamócát, és egy falevélbe csomagolva a hátára erősítette. Sanyi belopódzott a papája műhelyébe, és elcsent két tekercs erős pókkötelet. Ha minden a terv szerint alakul, vacsora előtt már vissza is csempészheti őket a helyére, anélkül, hogy bárki észrevenné a dolgot. Izgatottan készülődtek.

– A kötél nálam lesz, az eper nálad. Mi kell még? –kérdezte Sanyi

– Vihetnénk néhány vadrózsatüskét, hátha szükségünk lesz rájuk– javasolta Jenőke.

Hamarosan készen álltak az indulásra.

Az ürgelyuktól nem messze volt egy kijárat az erdő felé. Itt ért véget a Tisztás biztonságos területe. A fiúk óvatosan körülnéztek, nem látja-e őket valaki. Csend volt és nyugalom. Tudták, hogy figyelniük kell, mert a pókok elkezdték kiépíteni a jelzőrendszert. Ha valaki óvatlanul beleakadt egy vékony pókfonalba, hamarosan számíthatott arra, hogy ott terem az őrzőtündér a varázspálcájával, és szigorúan felelősségre vonja. A fiúk kedvelték Csillát, de most nem szerettek volna találkozni vele.

            Gyorsan beléptek a fák közé. Félhomály, hűvös levegő és csodás erdőillat fogadta őket. Sanyi elővette a gyűrött térképet, amire már belerajzoltak néhány bokrot és ösvényt is.

– Merre induljunk? – kérdezte.

– A legmagasabb ezüstfenyő irányába. Azt mindenhonnan lehet látni, nem fogunk eltévedni visszafelé – válaszolta Jenőke.

Elindultak. Eleinte a fák között vezető ösvényen haladtak. Mikor azonban az út elkanyarodott, a fiúk továbbmentek a fenyő irányába. Az erdő egyre sűrűbbé vált. A madárcsicsergés is alábbhagyott. Nemsokára néma csend vette őket körül. Letelepedtek egy páfrányosban, kicsomagolták a szamócát, és jóízűen megebédeltek. Utána egy lapos kőre terítették a térképet, és mindent berajzoltak, amit az úton láttak. Aztán összecsomagoltak és továbbindultak. Csendben gyalogoltak a nagy fenyő irányában, mikor Jenőke hirtelen felkiáltott.

– Nézd, Sanyi! Milyen fura madár ül azon az ágon!

Sanyi felpillantott a magasba. Aztán csak azt érezte, hogy hirtelen megnyílik a föld a talpa alatt. Zuhanni kezdett. Annyira megijedt, hogy még kiabálni is elfelejtett. Ösztönösen összegömbölyödött, így aztán, mire a gödör aljára ért, nem ütötte meg magát. Éppen megpróbált kinyújtózni, mikor érezte, hogy valami ráesik. Jenőke csigaháza volt ez a valami. Szerencsére neki is volt annyi ideje, hogy zuhanás közben behúzódjon a házába.

Néhány pillanatig mindketten mozdulatlanul feküdtek a gödör alján. Jenőke szólalt meg elsőnek.

– Sanyi, élsz még?

–Azt hiszem–válaszolta a kis sün.

Jenőke majdnem sírt.

– Mi történt velünk? Hol vagyunk?

– Beleestünk egy üregbe–válaszolta Sanyi nyugodt hangon. Nem akarta, hogy barátja is lássa, mennyire megijedt. Az üreg nyílása magasan a fejük fölött tátongott. Néhány helyen még vékony nád- és ágdarabok fedték. Ugyanolyanok, amik a gödör alján is voltak.

– Te Jenőke! –szólt Sanyi. –Mi csapdába estünk. Valaki befedte ezt a gödröt vékony ágakkal, azért, hogy aki erre jár, ne vegye észre. Ezért nem láttunk semmit. Mikor ráléptünk a gallyakra, azok eltörtek, mi pedig lezuhantunk. Vajon ki készít ilyen csapdát? És miért teszi? A fiúk csendben nézelődtek pár pillanatig. Azt nem tudták, kinek a csapdájába estek, de azzal mindketten tisztában voltak, mi a válasz a második kérdésre: A csapda azért készült, mert valaki éhes. És így akarja megszerezni magának az ennivalót.

A két fiú közül Sanyi volt a bátrabb. Most is ő próbált meg először menekülési útvonalat keresni. Jenőke csendben üldögélt az egyik sarokban. Néha egy-egy könnycsepp folyt végig az arcán. Sanyi nem sírt. A gödör közepén kicsit világosabb volt a föntről beszűrődő napfény miatt. Sanyi a holmijukat erre a világos részre vitte. Alaposan megvizsgált mindent, hátha felhasználhatnak valamit a menekülésükhöz.

– A kötéltekercsek jók lennének, ha valaki föntről segíteni tudna– mondta elgondolkodva.

– Kiabáljunk? – kérdezte Jenőke bizonytalanul.

– Nem tudom. Ha olyan valaki jár erre, aki nem akar minket bántani, akkor hasznos lehet a kiabálás. De mi van, ha a csapda készítője hall meg minket?

Jenőke erre gondolni sem mert.

– Meg kell próbálnunk kimászni saját erőnkből– döntött Sanyi. Ha kijutok innen, könnyen fel tudlak húzni a pókkötélen. De hogy másszak föl?

Jenőke csendben gondolkodott. Aztán félénken megkérdezte:

– A vadrózsatüskéket nem használhatnánk fel? Ha benyomjuk őket a földbe, egyre följebb, olyan, mintha lépcső vezetne fölfelé. Csak óvatosan kell lépkedni rajta

Sanyi ámulva nézett barátjára. Egy pillanatig irigykedett is, hogy nem neki jutott eszébe ez a remek ötlet. De aztán lelkesen munkához látott. Egy kötelet a derekára kötött, felmarkolt egy csomó tüskét, és nekiindult. Egy fadarabbal lyukat fúrt a gödör falába, beleillesztette az egyik tüskét, és rálépett. A lépcsőfok mozdulatlan maradt. Úgy látszott, elbírja Sanyi súlyát. A következő tüskét valamivel följebb helyezte a falba, és rakott egyet kicsivel a feje fölé is, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Lassan, óvatosan elindult az üreg nyílása felé. Jenőke mozdulatlanul nézte barátját, még levegőt venni is alig mert, nehogy megzavarja. Sanyi már az üreg széle felé tartott, mikor hirtelen zajt hallott. Megállt, és csendben várakozott. A zaj abbamaradt, Sanyi mászott tovább. Kiért az üreg szélére. A kötelet leoldotta a derekáról, és a végét egy közeli bokorhoz kötötte. A másik végét Jenőke a házához erősítette. Nem tudott valami jól mászni a meredek falon, de minden erejét összeszedve igyekezett fölfelé. Sanyi pedig föntről húzta a kötelet, ahogy csak bírta. Mikor Jenőke az üreg szélére ért, mindkettőjüknek elfogyott az ereje. Sanyi egy utolsó rántással kiemelte Jenőkét, aztán lihegve a földre zuhantak. Pár pillanatig csukott szemmel szuszogtak, és éppen megnyugodtak volna, mikor ismét meghallották az előbbi furcsa zajt, csak most sokkal közelebbről. Ijedten felpattantak, de nem tudtak eliszkolni. Mindketten kővé dermedtek a látványtól. Egy hatalmas, villogó szemű borz állta el az útjukat.

– Lám, lám, micsoda megtiszteltetés – mondta halk, gúnyos hangon. Nem is gondoltam, hogy már megérkezett a vacsorám. Még csak le sem kell mennem az üregbe érte. Pompás kiszolgálás. Nézzük csak. Csigabiga....hmmm... Van, aki nem szereti a francia konyhát, de én ínyenc vagyok. A vajban párolt csiga az egyik kedvencem. Nem vagy valami nagy, de nem baj. Előételnek elég is. Ó, és egy sün. A húsa elsőrangú pecsenye, a tüskéje pedig remek hátvakaró.

Jenőke óvatosan elkezdett behúzódni a házába, Sanyi pedig megpróbált minél jobban összegömbölyödni. A borz csillogó szemmel figyelte őket. Aztán gonosz hangon megszólalt.

– Nem kellett volna az erdőben mászkálnotok. Ha jól tudom, ez nektek tilos. Az új tündér is figyelmeztetett benneteket. Bár nem tartom sokra ezeket az őrzőtündéreket. Nagy a szájuk, csak hadonásznak a varázspálcájukkal, de ha igazi ellenfélbe botlanak, tehetetlenek. Legalábbis Borz Benővel még egyikük sem tudott elbánni.

– Bo-bo... Borz Benő?-- Jenőke csak suttogva merte kimondani a nevet. – Te vagy Borz Benő, a bandita?

–  Hogy neked mennyi eszed van!-- csúfolódott a borz. –Igen, én vagyok az. Tőlem fél a Tisztás egész népe. Bármikor legyőzlek benneteket. Még azt a kis beképzelt tündérpalántát is aki épp most az oduja előtt üldögél. Akkor kapom el, amikor csak akarom!

– Nagy a szád, Borzika !-- csendült fel váratlanul egy ismerős hang. Kár, hogy cseppet sem vagy félelmetes! Pedig olyan szívesen borzzzonganék egy kicsit. De te borzzzalmasan unalmas vagy! Csak a szád jár, Benő!

A fiúk felnéztek a fára, ahonnan a hang jött. Csilla hintázott egy ágon, kezében a varázspálcája.

–  Hallottam, hogy milyen alattomos vagy. Engedd el a fiúkat, ha jót akarsz magadnak!

A borz nem tudta, mit tegyen. Ha a tündér felé indul, a fiúk elmenekülhetnek. Ha a fiúkat próbálja meg elkapni, a tündér biztosan nem vár tétlenül. Csilla pont erre számított. Könnyedén meglengette a varázspálcáját, és elmormolt egy varázsigét. Egy hatalmas lapulevél Benő arcának repült. Sanyi felkapott egy ágat és bátran Benő lábaihoz dobta. A borz megbotlott, majd belezuhant a csapdába. Mikor földet ért, éppen néhány tüskén landolt. Felvisított. Minden mozdulatra éles fájdalom hasított az ülepébe.

Eközben a fiúk csendben álldogáltak. Csilla nem vesztegette az időt. Tudta, hogy Benő hamarosan kimászik a gödörből, és nem akarta megvárni. Egy lapulevél szélére néhány lyukat fúrt. Átfűzte rajta a fiúk pókkötelét.

--Másszatok a levélre és kapaszkodjatok!

Aztán a levél fölé repült, megfogta a kötél végét, és felemelkedett. A fák között repültek, a fiúk számára ismeretlen útvonalon. Jenőke szorosan lehunyta a szemét. Sanyi is így tett eleinte, de aztán kikukucskált. Látta, ahogy elrepülnek a bokrok felett, és azt is, hogy Csilla kipirult arcán patakokban folyik a veríték az erőlködéstől. Nemsokára kiértek az erdőből. A tisztáson nagyon sokan várakoztak. A levél lassan ereszkedni kezdett. Most már Jenőke is kinyitotta résnyire a szemét. A Mohos Tölgy Odúnál szálltak le. Csilla a fűre roskadt. Zihálva vette a levegőt, és a homlokát törölgette.

Sanyi anyukája ért először a fiúkhoz. Nyomában Csiga apuka érkezett. A fiúk sírva vetették magukat szüleik karjaiba. Később persze Sanyi tagadta a könnyeket, de akkor nem törődött vele, hogy bárki megláthatja, amint anyukájához bújva zokog.

Mikor kicsit megnyugodtak, és a családok is láthatták, hogy gyerekeiknek semmi baja, mindenki kérdőn nézett a csavargókra.

– Tudom, hogy rosszat csináltunk. Megszöktünk, és megszegtünk egy csomó szabályt. Megérdemeljük a büntetést, akármi is lesz az – mondta Sanyi, és közben bátran Csilla szemébe nézett.

– Köszönjük, hogy megmentetted az életünket. Ha te nem jössz értünk, már régen Borz Benő vacsorázna belőlünk– tette hozzá Jenőke .

A név hallatán sokan felkiáltottak. Mindenki ismerte Benőt, sok történetet hallottak a gonosz borz gaztetteiről. Egyre nagyobb tisztelettel néztek Csillára.

A tündér közben kiszuszogta magát. Az arca még piros volt, viszont már nem kapkodott levegő után. Mikor a fiúkra nézett, komoly arcot vágott, de aki jól figyelt, láthatta, hogy a szeme sarkában ott csillog az a kis huncut fénysugár, ami olyan kedvessé tette.

– Igen, nagyon veszélyes dolgot műveltetek. Az a szerencsétek, hogy az egyik szajkó észrevett benneteket, és riasztott engem. Azt is tudnotok kell, hogy minden tündér varázsereje azon a tájon a legerősebb, aminek az őrzésével megbízzák. Az erdőben alig tudom használni a varázspálcámat, és a varázsigéim sem olyan erősek, mint itt a Tisztáson. Szerencse, hogy nem mentetek messzebb. A fenyőn túlról már nem biztos, hogy visszahozhattalak volna benneteket. Most menjetek haza, pihenjetek.

A családok még egyszer köszönetet mondtak Csillának, aztán elindultak. Sanyi és Jenőke erősen szorították szüleik kezét, miközben elmesélték mi történt velük.

Alkonyodott. Csilla a tündérodú előtti mohakanapén üldögélt. Tetszett neki a Tisztás. Holnap levelet ír a családjának az itt töltött első napjáról.  Bement a lakásába, megágyazott. aztán hanyatt fekve gyönyörködött a csillagokban.

– Most biztosan büszke lennél rám, papa – motyogta álmosan, és egy pillanat múlva már jóízűen szuszogva aludt. Álmában otthon volt a szüleivel és a testvéreivel, és egy faágon ringatózva hallgatták, ahogy anyukájuk meséli a híres-neves Tündér Lala történetét.

Huszár Nóra, meseíró, amatőr író

Mesék, novellák, egy gyerekregény. Meglátjuk, mi születik még.


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!