Nagyerdei mese

Nagyerdei mese.

            A Nagyerdő a város központi helyén terült el. A közepén egy mesterséges tavacskában teknősök, aranyhalak, kacsák éltek, a hatalmas fák lombjai között mókus ugrándozott.

            Tomi szeretett idejárni. A kis fahíd szélén padok voltak, erre gyakran letelepedett. Az otthonról hozott haleledelt beleszórta a vízbe, ekkor odasereglett hozzá a tó egész népe, és izgatottan várta a következő adagot. A zsebébe nyúlt, és onnan adogatta a táplálékot. A kacsák vízzel együtt nyelték, a halacskák cuppogtak, annyira finomnak találták. Tomi boldogan figyelte őket. Észrevette, hogy a teknős a tó másik végéből komótosan közeledik felé, félretett neki is egy kicsit az eledelből. A páncélos mikor végre odaért hozzá, és a nyakát nyújtogatta, hálásan fogadta el tőle. Mind várakozóan néztek rá, de Tomi zsebe kiürült, ezért nem tudott többet adni.

– Holnap eljövök, és megint hozok nektek ennivalót! – mondta.

Az állatok bólogattak és kezdett eloszlani a tömeg a kisfiú körül. A kacsák a nádas felé vették az irányt, a teknős sütkérezni indult a partra, a halacskák eltűntek a mélyben. Egyszer csak nagy sebességgel egy kis aranyhal úszott a fahíd felé. Éppen Tomi előtt állt meg. Hosszan nézte őt, majd megkérdezte:

– Nekem miért nem hozol soha semmit?

– Nem tudtam, hogy te is éhes vagy. A többiek mikor meglátnak, azonnal errefelé igyekeznek. Te most is nagyon későn jöttél, pedig nagyon gyors vagy!

– Azért nem jövök ide hozzád elsőnek, mert én vagyok a futár. Ha meglátlak, rögtön szólok a többieknek, hogy siessenek, mert itt vagy a hídon. Mire mindenkit értesítek, addigra nálad már nincs egy szem haleledel sem – magyarázta.

– Nem tudtam. Legközelebb teszek félre ennivalót neked is – ígérte a kisfiú.

– Tudtad, hogy szoktak pecázni a tóban a gyerekek? – kérdezte az aranyhal.

– Láttam már, de az játék horgászbot, nem kell tartani tőle – mosolygott rá a gyerek.

– Engem egyszer mégis elkaptak egy ilyennel. Nagyon megijedtem! – panaszolta.

– Aztán mi történt veled? – érdeklődött a gyerek.

– Visszadobtak a vízbe és haza úsztam a vízalatti váramba. Másnap megkértem a mókusokat, hogy figyeljék az embereket a fákról, és ha meglátják, hogy valaki horgászni akar, szóljanak. Így mindig értesülünk róla, ha horog van a vízben. Azóta egyikünket sem kapták el – fejezte be az aranyhalacska.

Tomi végig hallgatta, majd elköszönt tőle, mert otthon már várták. A villamost szerette volna elérni, már látszott a megálló, ahol sokan várakoztak.

Éppen előtte az úton egy barna mókus futott át. Követte a tekintetével. Olyan gyorsan szaladt, hogy csak pár pillanatra látta. Arra gondolt, hogy talán őt bízta meg az aranyhal a pecázók megfigyelésével. Nem tudta elfelejteni a futárt, aki éhen maradt.

Gondolt egyet, és telefonált a szüleinek, hogy ma később megy haza. A villamossal a városba indult. Ott vásárolt a halaknak ennivalót, és azzal tért vissza az erdőre. Leült a fahídon a padra. Megvárta, még minden tóban élő hal, teknős és kacsa köré gyűlik, és végül megjelenik az aranyhal.

– Gyere futár, hoztam neked is vacsorát! Ne éhezz holnap délutánig! – hívta oda magához.

Ő hálásan megette, megköszönte, majd a kisfiú kezét megfogta, és elvezette a vízalatti palotáig. Ott rengeteg játékot őriztek, mind a gyerekek ejtették a vízbe.

– Válassz magadnak valamit! – kérte az aranyhal.

Tomi választott egy kisautót és egy karkötőt.

– Épp ilyet hagyott el a kishúgom! – mondta, mikor látta, hogy az aranyhal kérdőn néz rá.

– Értem. Éppen ajánlani akartam, hogy a testvérednek is válassz ajándékot!  – szólt az aranyhal.

Visszatértek a felszínre, és a kisfiú elbúcsúzott. Most már valóban hazafelé indult.

            Otthon odaadta a karkötőt a testvérének, aki nagyon örült. A Nagyerdőn veszítette el, a tónál. Lehet, hogy a vízalatti palotában éppen az övét őrizték. Tomi a kisautót a polcra tette. Mikor ránézett, eszébe jutott az aranyhal. A futár, aki mindig utolsónak jön a táplálékért, mert előbb a többieket értesíti a vacsoráról.