Titkos rét az erdőben

Titkos rét az erdőben.

            A fák lombja összehajolt az erdei út fölött. A napsugarak előbb aranyban játszottak a méregzöld leveleken, majd később narancsszínűre változtak. Egy kisfiú és egy kislány sétált a kanyargós ösvényen.

            – Vigyázz, rá ne lépj! – figyelmeztette a kisfiú a húgát. A kislány megállt, és észrevette az úton haladó csigát, akinek a házára majdnem rátaposott. Lehajolt hozzá, és felemelte.

– Ne haragudj, hogy megijesztettelek! – mondta, és egy közeli fa alá bevitte, majd letette.

– De jó, hogy szóltál! Majd jobban a lábam alá nézek ezután! – fordult a bátyjához.

A csiga megkönnyebbülten bújt ki a házából.

– Ezt megúsztam! – gondolta. A feketerigó éppen felette üldögélt egy vastag faágon, és kíváncsian nézett a testvérek után. Néhány pillanat múlva felröppent, és utánuk szállt. Az erdei ösvény két oldalán csodaszép virágok nyíltak. A kislány leguggolt egy kék színű apró növényke mellé és megszagolta.

– Finom az illata!  – állapította meg, és anélkül, hogy leszakította volna, tovább haladt. A kis virág hálásan tekintett utána. A kismadár elismerően nézett a gyerekek után. Néhány lépésre előttük leszállt a porba, és ivott néhány kortyot a tócsából.

– Álljunk meg! – javasolta a kisfiú, amikor észrevette. Mindketten azt szerették volna, ha a kismadár biztonságban érzi magát, és nem léptek közelebb. A feketerigó felemelte apró fejét, és rájuk nézett. Felröppent, és egy-két méter magasságban szállt a gyerekek előtt. A kisfiú és a kislány érezték, hogy azt szeretné, ha követnék. Hamarosan az út végére értek. Sűrű bozótost találtak, amelyen lehetetlennek látszott áthaladni. Megálltak előtte. A feketerigó könnyedén átrepült felette, és egy aranyfűszállal a csőrében tért vissza, melyet leejtett a testvérek elé a porba.

– Nézd, milyen szép! – vette föl a kislány, és átnyújtotta a kisfiúnak, aki elvette tőle.

– A bozótos másik oldaláról hozta a kismadár!  Vajon mi lehet arrafelé? Menjünk át! – javasolta a kisfiú.

– Próbáljuk meg! – bólintott a kislány, és előre lépett. Szét akarta hajtani az ágakat, de azok erősek és tüskések voltak, így nem sikerült neki. A kisfiú mellé állt.

– Várj, majd én! Meg ne sebezzen téged! – figyelmeztette a húgát, de neki sem sikerült utat vágni előre. Amint próbálkozott, kezében az aranyfűszállal, az véletlenül hozzáért a sűrű bozóthoz, és a gyerekek meglepetten látták, hogy az úttorlasz szétnyílik előttük. Éppen akkora rés támadt rajta, amelyen ők kényelmesen átfértek. Néhány lépés után egy csodálatos réten találták magukat. Aranytörzsű fák nyújtózkodtak az ég felé, ezüst és gyémánt virágok nyíltak az aranyfűszálak között.

A réten egy kristálytiszta vizű patak csörgedezett, amelynek partján pettyes hátú őzikék ácsorogtak, és néha-néha kortyoltak belőle. A kismókusok vidáman ugrándoztak körülöttük. Amikor meglátták a gyerekeket az állatok kérdőn tekintettek egymásra, nem értették, hogy kerül erre a titkos rétre emberfia. A feketerigó azonban ott repkedett a fejük fölött, és megnyugtatta őket:

– Ők az erdő barátai, én adtam az aranyfűszálat nekik, amellyel át tudtak jönni a bozóton! – csicseregte.

A mókusok és az őzikék érdeklődve közeledtek, és körbevették a gyerekeket. A kislány és a kisfiú még sohasem látta ilyen közelről őket, és a szívüket melegség töltötte el.

– Mit gondolsz, megengedik, hogy megsimogassuk a hátukat? – kérdezte a kislány.

– Szerintem igen, mert ez egy titkos rét, a rigó segített bejutni, akkor ez azt jelenti, hogy tőlünk nem félti az itt élőket! – gondolta a kisfiú, de hangosan csak annyit mondott:

– Próbáljuk meg!

Óvatosan megsimogatták a mókusokat és a pettyes hátú őzikéket, akik bizalommal telt tekintettel hagyták, és leültek köréjük. A feketerigó rászállt a kislány vállára, és megpihent ott egy kicsit.

Talán egészen estig maradtak volna, ha nem gyűlnek össze fekete felhők az égbolton. Akkor mindannyian a bozótos felé siettek, és egy aranyfűszállal megérintették, hogy az kinyíljon előttük. Mentek szépen hazafelé, elöl a sok pettyes hátú őzike, utánuk a kislány és a kisfiú, a levegőben a feketerigó, a mókusok pedig a faágakon ugrándozva követték a többieket.  Hirtelen azonban megtorpantak az őzek. Egy nagy teherautó állt előttük, melynek tulajdonosai már nagyban készülődtek, hogy kivágják az erdő legszebb fáit.

– Nézd, mennyi őz áll ott! – kiáltott az egyik, amint észrevette a csapatot.

– Kapjunk el egyet közülük! Jó lesz otthonra! – javasolta a másik, és mindketten elindultak feléjük.

A kisfiú azonban hamar felmérte a helyzetet.

– Pattanjatok fel az teherautóra! – kiáltott, és a pettyes hátú őzikék sorban felkapaszkodtak hátulra. A kisfiú és a kislány a vezetőfülkébe beugrottak és siettek visszafelé a bozótoshoz, ami a titkos rétet rejtette el az emberek szeme elöl. A kisfiú ügyesen vezette az autót, a kislány pedig figyelte, hogy az erdőírtók rohannak utánuk, de szerencsére nem érik utol őket. Megérintették az aranyfűszállal a bozótot, amely kinyílt előttük, és át tudtak haladni rajta teherautóstól, őzikéstől. A két marcona favágó dühöngve állt meg az út végén, és hiába próbálkoztak, nem sikerült átjutniuk a bozótoson.

– Hová lett az autónk? Hová lettek az őzek? – ordibáltak, de senki sem hallotta. Közben eleredt az eső, és jól megáztak.

A gyerekek a teherautóval megálltak a titkos réten. Felhúzták a ponyvát, hogy az őzikék ne ázzanak meg, és ők is felkapaszkodtak közéjük. Amikor zuhogott az eső, a cseppek nagyokat koppantak a fejük fölött, de őket tető védte. Hamarosan kisütött a nap, és a kisfiú elvezette az autót a bozótos túloldalára, kiszállt belőle, és visszatért a többiekhez.

– Maradjatok ezen a titkos réten! – javasolta a pettyes hátúaknak, mielőtt hazaindultak a kislánnyal.

            Az őzikék bólintottak, tudták, hogy a kisfiú jót akar nekik. Elbúcsúztak egymástól, és a gyerekek elindultak hazafelé. A bozótos túloldalán még látták, ahogy a marcona favágók morcosan beülnek a teherautójukba, és nem értik, hogy került ide, amikor korábban itt is keresték, de azt hitték, hogy akkor nem jól láttak a haragtól.

A testvérek békességben hazaértek, és ettől a naptól fogva akkor simogattak őzeket és mókusokat, amikor csak akartak, a titkos réten, a bozótos másik oldalán. Az aranyfűszálra nagyon vigyáztak, még talán ma is ott van náluk, pedig már mindketten felnőttek.