Felhőkirályfi és a balerina

Felhőkirályfi és a balerina.

            A próbaterem közepén egy kislány balettozott. Pördült-fordult, karcsú alakja hol itt, hol ott tűnt fel a parkettán. Körbe-körbe tükrök voltak, de ő elmélyülten lépkedett, kecsesen ugrott a magasba, majd puhán földet ért, nem nézett feléjük. Az ablakokon a nap arany sugarai beszöktek és megfestették a kis balerina szoros kontyba feltűzött barna haját. Halk zene szólt, a mozdulatok követték a dallamot.

            Felhőkirály éppen a birodalmát figyelte, a bárány, gomoly, és a néhol gyülekező esőfelhőket. Tekintete betévedt a balett terembe, és teljesen elbűvölte a látvány. A kis balerina erről mit sem tudott, hajladozott tovább, szökkent a magasba, szinte súlytalannak tűnt, pehelykönnyűnek, olyan lazák voltak a mozdulatai.

Felhőkiráy azonnal magához kérette legidősebb fiát, Felhőkirályfit. A fiú megállt az apja mellett, követte a tekintetét, és a lány azonnal elbűvölte. Látva ezt az öreg király, azt mondta:

-Édesanyádat ez a lány kövesse a trónon, vagy kitagadlak a királyságból! Azonnal követeket küldök és megkéretem a kezét!

Felhőkirályfinak nem volt beleszólása, ez már évezredek óta így működött ebben a palotában. Párt mindig a király választott a gyerekeinek.

A követek, az apró gomolyfelhők ott gyülekeztek a balett terem épülete előtt, várták, hogy a lány kilépjen az ajtón. A főpróbának kisvártatva vége szakadt, a balerina levette balett cipőjét, átöltözött és kilépett az utcára. Ott hiába kereste a napot az égen, a gomolyfelhők eltakarták. A követek egészen a földig ereszkedtek, épp a lány elé. Ő csak csodálkozott a megnyúlt alakokon, melyek immár embert formáltak.

-Felhőkirály parancsára érkeztünk, arra kér, legyél Felhőkirályfi felesége, mire lehull a hó. Készülj, akkor majd jövünk érted!- választ nem várva a megnyúlt alakok ismét gomolyaggá váltak, majd eltűntek szem elől.

A lány először fel sem fogta, hogy mi történt valójában. Hazament, és mindent elmesélt a szüleinek.

-Kislányom, királyné leszel, fenn élhetsz a felhők között, meglesz mindened, amire vágysz, az ég és a nap, a csillagok és a hold színeinek fényébe öltözhetsz. Ha akarod eltakarják a napot, ha akarod esőt küldenek a földre az alattvalóid. Hatalmad lesz felettük!- szólt az anyukája.

-Anya, nem tehetem. Az én szívem már foglalt. Ha balettozok, mindig ugyanazt az arcot látom magam előtt. Kedves és megértő, gondoskodó, de határozott tekintet az övé! Tudom, hogy egyszer találkozni fogunk, és akkor az ő felesége leszek, mert én már hozzá tartozom. Nem kell csillogás, nem kell hatalom, nem kell egy egész birodalom, csak Ő! Mit tehetnék, hogy ne vigyenek el Felhőkirály követei, mikor lehull a hó?- kérdezte a lány.

- Felhőkirály követei a balett terem előtt vártak. Biztosan a táncod tetszett meg a királynak. Ha azt szeretnéd, hogy ne vigyenek el királynénak, szerintem ne táncolj ilyen szépen. Akkor majd kiábrándulnak belőled.- felelte Apa.

Legközelebb, mikor a próbaterem ajtaján belépett a lány, elhatározta, hogy ő bizony megmutatja, hogy nem is tud jól táncolni. Majd elvéti a lépéseket, ha ugrás következne, akkor megtorpan, csetlik – botlik, mint a fehér kiscicája, amikor járni tanult. Szokás szerint bemelegítéssel kezdte a próbát, fogta a korlátot, figyelte a tükörben a mozdulatait. Ő most azt nézte, hogyan tudná rosszul csinálni. Próbálkozott. Egyszer-kétszer sikerült is megbotlania. Felhőkirály maga mellé kérette a fiát, mindketten figyelték őt. A királyfi azonnal megértette a lány szándékát. Elszomorodva hajtotta le a fejét.

Megszólalt a zene a teremben. A lány teste öntudatlanul annak ritmusára kezdett mozogni, teljesen átadta magát a dallamoknak. Kecses és lágy, de mégis határozott volt minden mozdulata, minden lépése, minden ugrása. Varázslat történt, mint mindig, mikor idejött. Elfelejtette a külvilágot, csak táncolt és táncolt a muzsika hangjaira.

Felhőkirály elégedetten bólogatott:

-Ő lesz a megfelelő királyné! Olyan könnyű a mozgása, mint a frissítő esőcseppeknek melyek áztatják a földet a nagy kánikula idején! Örömöt hozó, életet adó!- szólt a királyfihoz.

-Esőfelhők hercegségét ti kapjátok az esküvő után! – rendelkezett a király.

Elszállt a nyár, eljött rozsdabarna színeivel az ősz, már ott kopogtatott a tél az ajtókban.

A lány tudta, hogy nem képes rosszul táncolni, akkor sem, ha az élete múlik rajta. Tudta, hogy a követek nem sokára jönnek érte. Annak a fiúnak az arcát még mindig maga előtt látta mikor táncolt, akinek a párja szeretett volna lenni. 

Egyre többet járt a balett terembe, folyton folyvást látni akarta maga előtt azt a képet.

Egyik alkalommal, mikor kilépett a balett iskola kapuján, ámulva érezte az arcán a szállingózó hópelyheket.  A hófelhők megnyúltak, emberi alakot formáltak, majd így szóltak:

-Lehullott az első hó, ma lesz az esküvőd, viszünk Felhőkirály udvarába!

Azzal puha kanapét formáltak magukból és felrepítették a trónterembe. Ott már várta a násznép, dúsan terített asztalok, és a szüleit is idekérették. Szép menyasszonyi ruhába öltöztették, felhő és hópehely színű csipkét adtak rá.

A vőlegényt azonban nem látta senki egy ideje. Azonban épp az esküvő előtt egy perccel, szép ruhába öltözve a fiú ott termett. Tisztelettudóan az apja felé fordult:

-Édesapám, én beleszerettem a balerinába, de nem veszem el őt, akkor sem, ha édesapám kitagad. Láttam, hogy rosszul akart táncolni, csak hogy édesapám ne kényszerítse őt hozzám.

A szíve nem engedte, hogy csúnyán lejtsen a parkettán. Nem fogom boldogtalanná tenni! Ha nem akar királyné lenni, nem kényszerítem, hogy a feleségem legyen. Isten vele édesapám!

Azzal az ifjú megfordult, hogy világgá menjen. Ekkor a lány felkiáltott:

-Téged láttalak magam előtt a tánc és zene hullámain át! Te vagy az, akit oly régen szeretek! Te vagy az én párom!

Mindenki döbbenten állt. A királyfi letérdelt, annak rendje-módja szerint megkérte a balerina kezét, oltárhoz vezette, majd három nap és három éjjel táncolt Esőfelhők hercege és hercegnéje, akik majdan Felhőkirály és Felhőkirályné lesznek. Boldogok lettek, egyikük sem adta fel ez álmait, a szívük hangját követték ezután is, egész életükben.