Erdőtündér és a királyfi

Erdőtündér és a királyfi.

            A havas hegycsúcsokon túl, a narancsligetektől nem messze, a kék tenger partjától sok száz lépésre állt egy kastély, melynek királya egyetlen fiúgyermekét szigorúan nevelte, folyton azon igyekezett, hogy mindenkinél különb utód legyen belőle.

            A királyfi az évek alatt erős és művelt emberré cseperedett, sokat tanult és olvasott, minden sportágban kiválóan teljesített, de egyetlen barátja sem volt, mert soha nem hagyhatta el az otthonát, hogy ismeretségeket kössön. A palota népe leste a kívánságait, de nem tudott velük őszintén beszélgetni, mert úgy érezte, bármit mond, mindig igazat adnak neki, a saját véleményüket soha nem merik kinyilvánítani.

Délutánonként szeretett a palotát körül ölelő erdőben sétálni, ahol a színes tollú madárkák látványa és éneke mindig örömmel töltötte el. Az erdei állatok előbújtak a rejtekükből, ha meglátták, vagy a süni vitt neki almát a hátán, vagy az őzike jelent meg egy simogatásra, de a mókus is szívesen ledobott egy-egy mogyorót, ha arra járt.

A tisztáson rendszerint megpihent, ahol a tiszta vizű forrás vize csörgedezett, ott tele merítette a kulacsát, majd leült és ivott egy keveset belőle. Egyik alkalommal éppen a nagy fa lombja alatt üldögélt, mikor egy lány tűnt fel a réten, kezében egy korsóval. Meglátta a vadvirágokat, leguggolt a fűbe, és szedett egy csokorral belőlük. A színes kis növényeket a nap felé fordította, úgy csodálta őket, arcán mosoly játszott. Fehér blúzára rászálltak a katicabogarak, úgy néztek ki, mint egy gondos hímzés, mert meg sem mozdultak. A lány felállt, egyik kezében a színes virágcsokorral, másikban a korsóval folytatta útját, bő, kék fodros szoknyája minden mozdulatánál lebbent a napsütésben.

A királyfi ámulva nézte, még sosem látott ilyen szépet azelőtt. Felállt, és elindult felé, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem álmodik, hanem ez a valóság, közelebből is látni akarta. A lány észrevette őt, sarkon fordult, és futásnak eredt. A királyfi nem akarta megijeszteni, ezért nem vette üldözőbe, csak hagyta, hogy elmenjen. Szomorúan indult hazafelé, sajnálta, hogy nem szólíthatta meg, attól tartott, hogy soha többé nem látja.

Továbbra is elment a forráshoz minden nap, várta, hogy feltűnik a lány a korsóval a tisztás szélén, de mindhiába. Már egészen úgy tűnt, hogy le kell mondania róla, mikor egy napon az erdőben sétált, és meglátta őt egy őzike mellett, akinek éppen a lábát gyógyítgatta. A királyfi odarohant, és aggódva kérdezte:

– Mi történt veled őzike? Nagyon fáj? Várj, segítek én is! – és a kulcsából vizet töltött a fehér zsebkendőjére, hogy a fájós lábára borogatást tegyen. Amint odahajolt az állatkához, és pártfogásába vette őt, a rejtélyes lány tekintetét végig magán érezte. Mikor bekötözte őzike lábát, odafordult a lányhoz.

– Tudod, milyen régen várok arra, hogy ismét találkozzunk? Miért futottál el előlem ott a forrásnál? Megijedtél tőlem? – kérdezte.

– Nem ijedtem meg. Nekem megtiltották, hogy szóba álljak az emberekkel! – felelte a lány, és tengerzöld szeme könnytől csillogott.

– Ki vagy te? – kérdezte a királyfi.

– Erdőtündér vagyok. Én vigyázok az állatokra és a növényekre – felelte a lány.

– Látszik az erdőn, hogy gondos kezekben van! – bólintott elismerően a királyfi.

– Igyekszem megóvni minden bajtól. De ti, emberek, nagyon gyakran bántjátok! Fát vágtok, vadásztok, sebeket ejtetek! – szólt vádlón a lány.

– Tudom, igazad van! Igyekszem jóvátenni mindent! De kérlek, maradj egy kicsit, és beszélgessünk még! – felelt a királyfi.

Azon a napon részletesen megtárgyalták az erdő dolgait. Megállapodtak abban, hogy szövetségre lépnek. A királyfi és Erdőtündér innentől kezdve naponta találkoztak, és jól megértették egymást. Észre sem vették, hogy ha együtt vannak, milyen gyorsan telik az idő. Erdőtündér egyre későbben járt haza, ami feltűnt apjának, Erdőkirálynak, és úgy döntött, utána jár a dolognak. Egyik napon követte őt, és felháborodottan vette észre, hogy elmélyülten társalog a tisztáson, a forrás mellett a királyfival.

– Megmondtam, hogy nem állhatsz szóba az emberekkel! – förmedt rá.

– Apám, ő segít megvédeni az erdőt! – felelte a lány.

– Ne bántsd a lányod, én tartottam fel! – védte meg a királyfi.

– Mind a ketten menjetek haza, és soha többé ne lássam, hogy szóba álltok egymással! – ordított magából kikelve az Erdőkirály.

A királyfival még soha, senki nem beszélt így. Hiába volt erős és bátor, annyira meglepődött attól, hogy eltiltották tőle a szíve választottját, hogy egy pillanatra megdermedt. Az Erdőkirály azt gondolta, hogy sikerült őt távol tartani a lányától, fogta Erdőtündért és indulni készült. A királyfi azonban így szólt:

– Én vagyok ennek az országnak a jövendő uralkodója. Megkérem a lányod kezét tőled, és egyesíthetjük az erőinket. Ha nem adod szép szóval, elveszem erővel. Ne akard, hogy kardot rántsak!

Erdőkirálynak tetszett ez a beszéd.

–  Okosan és bátran szóltál! Ideje apáddal, a királlyal kibékülnöm, ha ilyen fiút nevelt, mint te vagy! – felelte Erdőkirály lecsillapodva.

– Gyere utánam, elvezetlek a palotába! – mondta a királyfi, és megfogta Erdőtündér kezét.

Hamarosan hazaértek, a király nagy csodálkozására Erdőkirály azonnal odalépett hozzá, és azt mondta:

– Valaha barátok voltunk, később összevesztünk az erdő miatt, mindketten magunknak akartuk. A fiad ráébresztett, hogy van megoldás erre, mégpedig az, hogy egyesítjük az erőinket.

– Nekem sem volt ínyemre ez a kettőnk közötti háborúskodás! Nem bánom, ha ezennel véget ér! – felelte a király, és kezet fogott Erdőkirállyal.

– Apám, megkértem Erdőtündér kezét, bemutatom neked őt, szeretném, ha minél hamarabb megtartanánk az eljegyzést – mondta a királyfi.

– Engem senki sem kérdez meg erről? – mosolygott a lány.

            A királyfi értette, mit szeretne. Letérdelt elé, és szépen megkérte, hogy legyen a felesége. Erdőtündér boldogan igent mondott. A királyfi egy olyan gyűrűt húzott az ujjára, melynek közepén egy vízcsepp alakú gyémánt volt, melyet arany falevelek vettek körül, hogy örökre emlékeztesse őket az első találkozásukra. Hamarosan megtartották a lakodalmat, melyen annyi ember gyűlt össze, hogy alig fértek el a palotában és annak kertjében. A királyfi és Erdőtündér boldogan éltek, egy napon az ország királya és királynéja lettek.