Ürge Ödönke keresztelője

Ürge Ödönke keresztelője.

                Az ősz már régen bekopogtatott az ürgelak ajtaján, amikor Ürge Papa a homlokára csapott:

– Anyjuk, Ödönke még nincs megkeresztelve!

– Nincs hát. Mióta mondom neked, hogy válasszunk keresztszülőket! – zsémbelt Ürge Mama.

– Mi az a keresztelő? – kérdezte megszeppenve Ürge Ödönke.

– Ez egy szertartás, azon kapod meg a keresztnevedet, megismer és befogad téged az erdő, mező, rét és az egész világ! – felelte Ürge Papa.

– Megünnepeljük, hogy megérkeztél erre a földre! – tette hozzá Ürge Mama.

– Már itt vagyok egy ideje! – jegyezte meg Ürge Ödönke.

– Eddig nem volt alkalmas időpont! – mondta Ürge Mama.

– Most van? – kérdezte a kölyök.

– Keresünk! – felelte az apukája.

– Én azt szeretném, ha Hermelin Mama és Hermelin Papa lenne a Keresztapám és a Keresztanyám! – kérte Ürge Ödönke.

– Jó ötlet! Ők a barátaink, és nagyon szívesen vagyunk a társaságukban, sokszor kisegítettük egymást! – szólt Ürge Mama.

– Igen. Szerető keresztszülőkre lelnél bennük! – tette hozzá Ürge Papa.

Fogták magukat, és azon nyomban elindultak a fehér sziklák irányába, ahhoz a hasadékhoz, melyen keresztül a hermelin család otthonába jutnak. Mikor becsengettek, Hermelin Heni nyitott ajtót. A kislány nagy örömmel kiáltott a szüleinek és Henri bátyjának:

– Gyertek gyorsan, itt vannak Ürge Ödönkéék!

Szeretettel üdvözölték egymást, és a nappaliban helyet foglalva, Ürge Papa azonnal a tárgyra tért. Megkérte a Hermelin Papát és Hermelin Mamát, hogy legyenek Ürge Ödön keresztszülei. Ők szívesen vállalták, mert igencsak megkedvelték a kis ürgekölyköt és a szüleit.

– Hol és mikor tartjuk a keresztelőt? – kérdezte Hermelin Mama.

– Jövő szombaton, a Csodaforrásnál! – vágta rá Ürge Mama, mert ez az ötlete éppen most pattant ki a fejéből.

– Nekünk megfelel! – egyezett bele Hermelin Papa.

– Mi is elmehetünk? – kérdezte Heni és Henrik, szinte egyszerre.

– Persze! Nélkületek meg sem tartanánk! – válaszolt Ürge Ödönke.

A felnőttek nevettek, majd ők is megerősítették, hogy szívesen látják az erdő jószándékú lakóit.

Részletesen megbeszéltek mindent, már Ürgéék éppen távozni akartak, mikor Henrik megkérdezte:

– Ki kereszteli meg Ödönkét? Ki mondja el a beszédet?

– Tényleg! Hogy mi milyen szétszórtak vagyunk! Nem kértünk fel senkit! – felelt Ürge Mama.

– Hermelin Nagybá szokott keresztelőket tartani! Majd én szólok neki! – mondta Hermelin Mama.

Mostmár valóban mindenre gondoltak, ezután szétváltak útjaik, tették a dolgukat.

Végre elérkezett a szombat! Az erdő népe gyülekezett a Csodaforrásnál, a hermelinek fehér ruhában ünnepeltek, az ürgék is szépen kitisztították a bundájukat. Az énekes madarak kórusa gyönyörű dalokkal készült, melyeket a forrás csörgedezése kísért, ezzel kellemes hangulatot teremtettek az ünnepélyen. Hermelin Nagybá szép beszédet mondott Ürge Ödönkének és az erdő egész népének, szeretetről, egymás elfogadásáról, és szép jövőről. Éppen a kis aranykancsóból akart vizet önteni a Csodaforrásból Ödönke homlokára, mikor eszeveszetten körözni kezdtek a fejük fölött a sasok. Ebben a pillanatban hatalmas dörgés hallatszott, majd hirtelen villámok cikáztak át az égbolton, gyors egymásutánban. Az eső ömleni kezdett. A sasokat elvakította a villámlás, egy pillanatig nem láttak semmit, az ürgék és hermelinek kihasználták a helyzetet, és a közeli odvas fába menekültek. Az énekes madaraknak is maradt még hely, ők is elbújtak. A sasok mire visszanyerték a látásukat, már híre-hamva sem volt a nagy társaságnak. Tolluk elázott, alig várták, hogy otthon legyenek, és megszárogassák, dacolva a viharral hazafelé indultak. Amint ők elröppentek, a Csodaforrás fölött kitisztult az égbolt, és megjelent a napocska. Ripsz-ropsz felszáradt a környék, nem kellett sárban tapicskolni, így nyugodtan előbújhattak a fa odvából a hermelinek és az ürgék.  

Befejezték a keresztelő hivatalos részét, Hermelin Nagybától kapott egy kis vizet a fejére az aranykancsóból Ürge Ödönke, majd mindannyian elvonultak a lombos fák rejtekébe, ahová a madarak csőrükben hozták a terítőket, letették a pázsitra, és Ödönke szülei minden finomsággal megrakták. Ettek-ittak, jól mulattak, mindenkit szívesen fogadtak, egészen sötétedésig vigadtak.

            Mikor a csillagok kigyúltak az égen, Ödönke már alig bírta nyitva tartani a szemét, így kapott még néhány simogatást a buksijára, majd hermelinek, ürgék, madárkák és az erdő összes lakója a holdfényben hazament az otthonaiba, és nyugovóra tért.