A titok

A titok.

            A tenger csillogóan fehér partján két gyermek homokvárat épített. Mikor elkészült, a kisfiú vizet hordott egy műanyag vödörben az építményt körülölelő árokba. A kislány elégedetten szemlélte a közös alkotást.

            – Tetszik? Mert nekem nagyon!  – mosolygott a társára.

– Igen, szép lett! Ha felnövünk, egy ilyenben fogunk élni! – felelt a kisfiú komolyan.

– Vissza kell mennünk a palotába, már biztosan felkutatták utánunk az egész kertet! Nem szóltunk senkinek, hogy eljövünk ide! – nézett rá aggódva a kislány.

A kisfiú bólintott, és mindketten szaladni kezdtek a fehér homokban. Nem vették észre, hogy felettük a kék égbolton egy felhő elsötétül, és benne feltűnik egy haragos arc. Viharkirály mérgesen figyelte őket, és morogva megszólalt:

– Nem vele fogsz együtt élni, hanem az én lányommal!

A kisfiú és a kislány azonban ezt nem hallotta, szaladtak hazafelé, még gyorsabban, mint eddig, mert látták, hogy egy viharfelhő közelít feléjük.

Teltek-múltak az évek. A két királyi család jó barátságban élt egymással, rendszeresen találkoztak, hiszen a kislány és a kisfiú a szomszédos királyságban éltek. A királyi gyermekek sokat játszottak együtt, és amikor felcseperedtek, azon a fehér homokos tengerparton, ahol egykor a homokvárat építették, a királyfi megkérte a királylány kezét. Meghallotta ezt Viharkirály, és óriási szelet, hatalmas esőt zúdított rájuk.

– Nem engedem, hogy egybekeljetek, te az én lányomat fogod elvenni, különben vihar pusztítja el mindkettőtök otthonát! – kiáltotta. A két fiatal megpróbált szembeszállni vele, a fiú százszor is belekiáltotta a szélbe, hogy ő ezt a lányt szereti, de a Viharkirály hajthatatlan volt.

– Nem engedem, hogy országaink a vihar martalékává váljanak! – kiáltotta a lány. – Nem megyek hozzád! – mondta szomorúan.

Viharkirály ekkor megnyugodott, megszüntette a szelet és a vihart, a fiatalok visszatértek a palotába. A királyfi azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, és tovább erősködött, hogy tartsák meg az esküvőt. A királylány úgy érezte, hogy nem tehet mást, fogta magát, és világgá ment. Napokon keresztül bolyongott, mígnem rátalált a kedves erdőre, melynek fái között védelemre lelt. A fák szorosan álltak egymás mellett, és féltőn óvták az embereket, vihartól, széltől és a gonoszoktól. Beszélgettek egymással, és azokkal, akik értettek a nyelvükön. Lombjaik susogása megannyi szóként és mondatként terjedt közöttük. Mindannyian titkokat őriztek, azokét az emberekét, akik menedéket kerestek náluk. Ezeket egymásnak is csak egy évben egyszer mondták el, akkor, amikor tanácskozást tartottak.

A királylány a viszontagságos út után elfáradt, és a vastag törzsű fa árnyékában ledőlt a puha, zöld mohára, és mély álomba merült. A fa ágain finom, érett gyümölcsök piroslottak, és ezekből egy néhányat lehullatott a gyönyörű lány mellé. Amikor felébredt, csodálkozva vette észre, és elfogyasztott belőlük egy párat.

– Köszönöm, hogy nem hagytál éhen halni! – mondta a fának, aki gondoskodott róla.

– Hallottam hírét, hogy Viharkirály miatt jöttél el a palotából! – zizegték a levelek.

– Nem akartam, hogy miattam szenvedjen az ország népe. A királyfinak is az a jobb, ha elfelejt engem! – szólt a királylány, és a szemében egy könnycsepp jelent meg. Legurult az arcán, és amikor földet ért, a kedves fa gyökerei között egy ajtó nyílt meg. Betekintett, és egy aranyfényben tündöklő termet látott, ahol sok kismadár hordta az asztalra a finom ételeket, italokat.

– Jóságos és őszinte vagy. Befogadlak téged! Menj le a lépcsőn, ott vár az otthonod! Maradj nálam addig, ameddig szükséged van rám! – szólt csendesen a fa.

– Köszönöm. Egy feltétellel elfogadom. Amit elmondtam neked, és az, hogy én itt vagyok, maradjon titok! – kérte a lány, könyörgő szemekkel.

– Ez természetes. Titokban tartom, ameddig csak szeretnéd! Megígérem – felelte megnyugtatóan a fa.

A lány ekkor belépett az ajtón. Még a palotában sem fogadták úgy, mint itt. A sok kismadár hozott a csőrében tiszta ruhát, gyémánt fésűt, és minden mást, amire szüksége volt. Sok-sok figyelemmel és szeretettel vették körül, lesték a kívánságait. Etették, itatták, gondoskodtak róla. A napok és a hetek gyorsan, nagy egyetértésben teltek. A királylány mégsem tudta felejteni a párját. Egyetlen gondolat vigasztalta, az, hogy addig, amíg nem lesz a királyfi felesége, az otthonaik biztonságban maradnak, Viharkirály megkíméli az országaikat. Ebben azonban tévedett. Amikor Viharkirály megtudta, hogy a királylány elbujdosott, felkereste a királyfit, és megparancsolta neki, hogy vegye el a lányát feleségül. Az ifjú azonban nem állt kötélnek. Ezért naponta küldte a két országra a fagyos szeleket és a zuhogó esőt. Az emberek védekeztek, ahogy tudtak, de látszott, hogy a házaik nem sokáig bírják a megpróbáltatásokat.

– Fiam, vedd el azt a lányt, hiszen elpusztul az országunk, ha nem teszed meg! – kérte az apja.

A királyfi gondolt egyet, és úgy döntött, hogy túljár Viharkirály eszén.

– Vigyél fel a fekete fellegekbe, had lássam a lányod! – kérte egy napon. Viharkirály elégedetten repítette őt a felhők fölé. Viharkirálykisasszony láncra verve ült a szobájában.

– Te rab vagy az otthonodban? – kérdezte a királyfi döbbenten.

– Apám tart így, mert beleszerettem Tengerkirályfiba, és nem engedi, hogy egybekeljünk! – sírdogált a lány.

– Gyere, van egy tervem! – hívta a királyfi, és eloldozta a lányt. Ölbe vette, és a szelek szárnyán levitte a tengerpartra. Viharkirály a segítségükre volt, mert azt gondolta, hogy megkéri a lánya kezét. A fiúnak azonban eszébe sem jutott ez, hanem hívta Tengerkirályfit, és boldogan nézte, ahogy végre találkozik a két fiatal. Viharkirály haragra gerjedt.

– Hogy mertél szembeszállni velem? – kérdezte.

– Nézd, milyen boldogok! A te szíved nem lágyul meg az örömük láttán? – kérdezte a királyfi. Viharkirály elérzékenyült, amint a gyermeke mosolyát meglátta. Nem fújt már fagyos szeleket, nem küldött özönvizet az országokra, csak a születendő unokáira gondolt.

– Köszönöm fiam, hogy megmutattad nekem az új utam! – mondta, és elkullogott. Az országoknak többé nem kellett félni a viharoktól, szeles időtől, mert többnyire csendes esőt, lágy szellőt küldött a Földre.

A királyfi elindult a párja keresésére. Napokon keresztül gyalogolt, amíg végre a kedves erdőbe ért, ahol a fák lombjai megvédték a rászoruló állatokat, embereket.

Leheveredett a vastag törzsű fa árnyékába, a puha, zöld mohára, és mély álomba merült. Egy kismadár csiripelésére ébredt.

– Éhes vagy? – kérdezte tőle, és odaadta az utolsó morzsát a zsebéből. – Edd meg nyugodtan! Nekem már nem kell, mert a páromat nem találom, nélküle pedig nem élhetek! – folytatta.

A fa erre lehullajtott néhány piros gyümölcsöt, a kismadár pedig a gyökerek közötti titkos ajtó elé tipegett. Ekkor az kinyílt, és megjelent a lépcsőn a királylány. Elmondhatatlanul nagy öröm járta a két fiatal szívét, az egész erdőre kisugárzott a szeretet, ami körülvette őket. Megölelték egymást, és így mentek le abba az aranyló terembe, amely a gyökerek között rejtőzött. Napokig beszélgettek, majd elbúcsúztak a fától, aki otthont adott a lánynak és kettejüknek is. Elindultak hazafelé, hogy összeházasodjanak. Útjukon sok kismadár kísérte őket.

            Az erdőben, amikor a fák évi rendes tanácskozásukat tartották, a kedves vastag törzsű fa végre elmondhatta a titkukat, amit eddig őrzött. A mesés történetet mindannyian meghatottan hallgatták. A kismadarak  a későbbiek folyamán rendszeresen beszámoltak a fiatal királyi pár életéről. Elcsicseregték azt is, hogy a tengerparton várat építtetnek, épp olyat, amilyet gyerekkorukban elképzeltek. Együtt váltották valóra az álmaikat, de sohasem feledték el az erdőt, gyakran visszatértek oda, és boldogságban éltek az idők végezetéig.

Ha az erdőben jártok, és ránéztek a fák gyökereire, eszetekbe jut majd a kedves fa titka?